2017: én erre már nem tudok megfelelő melléknevet találni rá

és hát ismét jöjjön az év végi önsajnáltató, összegző és kissé jobb belátásra bíró kis szövegem. most is idejében neki kellett kezdenem ennek a szöveg megírásának, ugyanis van mit írnom. bőven. valahogy nem érzem annyira nyomorúságosnak és szomorú, mint tavaly ilyenkor. túl sok mindent éltem át ebben az évben, így nem tudom hagyni és nem tudom megengedni magamnak azt, hogy december 31-e csak úgy lesújtson. valamennyire kipihentem az utóbbi 3 hónap fáradalmait, úgy hogy valamennyire józanul tudom értékelni ezt az évet. jelenleg is a kényelmes melegségben vagyok, de talán nem is bánom. lesz idő, amikor szeretnék így ünnepelni, de nem lesz kikkel.

rengeteg veszteség ért és egy csomó jót kaptam az évtől. felettébb eseménydús volt, de nem bántam meg, hogy kevés pillanatom volt a nyugalom kiélvezéséhez.

23 óra 45 perc
nem tudom, hogy ezentúl a többi január milyen nagy csapással fog jönni, de ez év januárjában elvesztettem egy olyan valakit, aki sokat jelentett nekem. egy olyasvalakit, akitől rengeteg jó vagy éppen rossz tulajdonságát örököltem. mindig mellettünk volt, utolsó 8 évét már szenvedésben élte le. őszintén megmondom, hogy egyrészt örülök, hogy nincs már itt. nem szenved, és mi sem szenvedünk miatta. másrészt fáj. mert a halálával elkezdődött az emberi életének az a fejezete, amikor az ember tudatában lévén (vagyis nem kisgyermek) egyenként veszti el a szeretteit. ettől féltem a legjobban. de bekövetkezett.

mint ahogy az is, hogy ebben a hónapban, valami emberfeletti üzemmódba kapcsolva, 7 nap alatt 5 vizsgát tettem le. enyhén korlátolt agyi képességeimhez (nehezebben fogom fel néha a dolgokat, na) képest csúcsteljesítmény volt, s azt hiszem, hogy hátralevő életemben is ezzel fogok dicsekedni.

0 óra 29 perc
újév. 2018. annyi minden félelmetes és egyben gyönyörű dolog vár rám. úgy ahogy tavaly ilyenkor is. februárban álmaim teljesültek, hiszen eljutottam Budapestre. oda, ahova már legalább 11-es korom óta vágyok igazán. emlékszem, ahogy beértünk a Keleti pályaudvarra könnyek csípték a szememet. de nem tudtam sírni annyi csomag húzott le.

az azutáni 4-5 hónap eléggé összefolyik. tudom, hogy miket csináltam, tudom, hogy hol voltam, mit láttam, miket látogattam meg, hol sétáltam nagy vigyorral vagy nagy ámulással az arcomon. az első hetek természetesen kuszák voltak, hiszen nem tudtuk, hogy mi, merre, hol, hogyan, ki, mi, hova s miként. de aztán beleszoktunk. vásároltunk. rengeteget. órákra jártunk, ismerkedni próbálkoztunk, kisebb-nagyobb sikerrel. de nem voltunk egyedül, ott voltunk egymásnak. végre megcsodálhattam azokat az épületeket, amelyeket kicsi korom óta a tévében láttam. végre valahára csak magyar beszédet hallhattam, és nem kellett azon idegeskednem, hogy mit mondok, ha épp egy üzletbe lépek be. színesebbnél színesebb embereket láttam, boldogságos pillanatokkal gazdagodtam, de még Budapesten se hagyott el a bánat, oda is követett.

persze, hogy a fiúkkal is közeli "kapcsolatokba" kerültem. mindkettő jelentéktelen volt. csak egyvalakin járt folyton az eszem. 4 óra választott el, de hiába. már akkor kellett volna hagynom az egészet a jó büdös francba

de nem tettem.

0 óra 51 perc
bizony nagyon gyorsan teltek a hónapok, és én nem akartam emlékek nélkül maradni, így számtalan nap csak sétáltam/sétáltunk a városban. persze, az igazi énem jó pár nap szünetet akart, így azért a szobában is eleget kuksoltam. de mégis. egy magyarországi, méghozzá egy budapesti kollégiumban kuksoltam! nem máshol, úgy hogy ennek is örülök. volt néhány feledhetetlen estém/éjszakám is, jó pár koncertre eljutottam.

a márciust gyorsan követte az április, amikor hazajöhettem egy hétre. meglepően nagy honvágyam volt, azonban nem tartott sokat itthon ez se, mivel alig vártam, hogy visszatérjek. elérkezett a május és én már bepánikoltam. rendesen. számtalan látnivaló volt még hátra, és próbáltam mindenhova eljutni, nem sikerült. de annyira nem is baj, úgyis visszatérek én még oda!

1 óra 5 perc
már nálatok is 2018. az jutott eszembe ma, hogy te több mint valószínű, hogy megkaptad kedvesedtől  az éjféli csókot. de az is lehet, hogy csak pár neked fontos emberrel köszöntötted az új évet. remélem jól vagy.

de visszatérve Budapestre... hajóztam, futottam, koli-buliztam, olvastam, még többet vásároltam, kacagtam, ámultam. boldog voltam. s sajnos a júniust már nem élvezhettük ki. vizsgák nem voltak, de a pénz is elfogyott. nem bánom, hogy elköltöttem, mert leginkább olyan dolgokat vásároltam, amiket itthon nem kapok meg vagy már régóta szerettem volna valamit megkaparintani. jó volt az így is.

1 óra 20 perc
június közepén hazaköltöztünk. fájt. még most is hiányzik és semmi se tudja helyettesíteni az ottani létet. júniusban még 1-2 hetet pihentem, aztán jött a 3 havi munka. túl sokat nem akarok beszélni róla. kibírhatatlan, fárasztó, roncsoló volt. semmi jó nem származott belőle azon kívül, hogy pénzt kaptam és valamennyire visszanyertem a román tudásomat, amit Pesten jól elfelejtettem a francba. ugyanakkor sokadjára láttam azt az erős oszlopot vérben fetrengeni, aki egykor a mindenemet jelentette.

az október nagy becsapódással kezdődött. harmadéves lettem. 2018-ban végzek. államvizsga. ááá. megint máshova kellett költöznöm, megint új embereket kellett megismerjek. de legalább ketten szívunk egy levegőt, és nem öten. már nyáron rágörcsöltem mindenre, s októberben csak folytattam. hm. mondjuk ez a lelkesedés alább hagyott kissé, de új erővel fogom folytatni. az egyetemi teljesítményen leginkább jónak mondható, lehetne rosszabb is.

novemberben még egy arculcsapás ért. az erős oszlopot újra elhagyta az ereje, de most már minden komolyabb szempontból. amikor meglátogattam a fehér falak és fertőtlenítő szagok közt, ígért szépet s jót, hogy vigyázni fog, mindent elhagy. azt hiszem, készülhetek arra, hogy 3-4 évnél többet nem fogja bírni... a pénzügyi helyet felborult teljesen. magamra maradtam azzal is. nem mintha eddig is nem az én pénzemből éltem volna. elakartam kerülni azt, hogy dolgozzak egyetem közben, de nem. én pont harmadévben kellett elvállaljak egy munkát, hogy tudjak valamit félretenni jövőre.

a december természetesen az ünnepléssel volt tele. 6-a, ugye 24-e, és a tegnap meg a ma. szülinapomkor boldog voltam. nem lopták el a telefonom. de te egy szót sem írtál. még mindig fáj. és nem tudom, hogy ki fogom-e bírni, hogy neked írjak majd 13-án, amikor biztosan lesz egy fontos valaki, aki téged felköszönt. de! hála az égnek végre megkaparinthattam egy telefont. nagyon-nagyon szeretem. s talán még az is jó volt, amikor más karjaiban voltam egy este erejéig. egy kicsit elfelejtettelek. csak sajnos nem tudtál teljesen eltűnni, innen a mélységből.

1 óra 30
azt hiszem, hogy most az egyszer annyira nem lesz hosszú e kis beszámoló. valahogy úgy állok ezelőtt az év előtt, hogy nagyra tágult szemekkel csak bámulok és ámulok. felfogom a dolgokat, tudom, hogy részt vettem bennük, de annyira távolinak és kicsinynek tűnik minden, hogy már csak állok, nézek és várok.

jobbat, többet, kevesebbet, boldogabbat, kalandot, más várost, más valakit, egészséget, örömöt, nagy tudást, csodálkozást.

visszagondolva, csak örülni tudok, hogy többet figyeltem magamra. nem engedtem annyit, amennyit szoktam. erősebb voltam, önállóbb. ennek a dupláját akarom ebben az évben. elvégezni az egyetemet, jó átlaggal leállamvizsgázni, bejutni valamelyik általam kinézett mesterképzésre innen távol. egyedül akarok lenni. na nem szó szerint, mert még több új emberrel akarok megismerkedni, de azon kívül senki mást nem akarok.

csak épülni, lefogyni, tánciskolába járni, dolgozni, ha lehetőleg a szakmában. ezek tökéletesen elérnék a boldogságom legmagasabb mércéjét. előbb én akarok lenni. utána talán több is lehet, talán más ellenkező nemű emberrel is megtudnám osztani az életemet. de én jelenleg mindennél fontosabb vagyok.

2 óra
de attól még mindig szeretlek. úgy, ahogy senki mást.

boldog új évet, te nagyvilág!

Piros, a felnövés jelszava

Körülbelül óvódás koromban kaptam rá erre a színre. Azt hiszem ahelyett, hogy rózsaszínű ruhákkal aggattak volna fel, kihisztiztem, hogy piros blúzom, ami persze lehetett mintás, különböző virágokkal, vagy színes pillangókkal és piros nadrágom legyen. Nem beszélve arról, hogy a kedvenc tárgyaim is ebben a színben tündököltek polcaimon, asztalomon és fiókjaimban. Ceruzatartó, füzetek, dísztárgyak s csecsebecsék. A legtöbbje mind piros volt, s ebből pár dolog még a mai napig is megvan. Ezeken kívül anyukám előszeretettel vásárolta a piros műanyag tányérokat vagy tálakat, amivel mintha biztatott volna e szín szeretésében. Ezekből a tányérokból én szíves-örömest lakmároztam. Ha jól belegondolok a mai napig olyan evőeszközökkel eszem otthon, aminek a nyele megkopott piros, a sok használattól. Emellett a karácsonyfánk legalább tíz éve piros színben fénylik teljes egészében. Tesóm kezét nem egyszer kellett leüssem akkor, amikor egy ósdi és mindenféle színben pompázó díszt fel akart tenni.

 Igazából nem élünk mi egy teljesen piros színű lakásban. Nem pirosak a bútoraink, sem a falaink (habár kiskoromban szerettem volna piros falakat). Nem is akarok mindenhol pirosat látni, akárhova néznék és fordulnék. Csak néhány apró, hangulatkeltő dolgot. Meg egy nagy s szép piros kanapét a jövendőbeli lakásom nappalijának közepébe.

           

E vidám, erőteljes és boldog szín ellenére bizony még 5-8-os koromban is piros blúzzal, piros nadrággal, később piros kiegészítőkkel és esetleg piros fehérneműben járkáltam. Több mint valószínű, hogy én voltam az osztály (fekete báránya helyett) piros báránya. Ahogy cseperedtem nekem a piros szín ugyebár a szerelmet, a szívecskéket, és minden egyéb más csillogó-villogó dolgokat is jelentette. Álmodozó és örökké romantikus voltam és vagyok, a romantikus könyveket is egy időben konkrétan faltam. Persze nem a legnyálasabbat. Azt már én se bírtam volna elviselni.

Később a gimnáziumban sem tudtam nagyon leszokni erről a színről. Pedig tényleg próbáltam, mert korábban osztálytársam megbántott azzal, hogy azt kérdezte, miért nem tudok például feketébe öltözni. Nem tudtam mit mondhatnék erre akkor nyomban, de sírva mentem haza és anyukámnak megmondtam, hogy én többet piros színbe nem öltözöm.

Idős és szeretett földrajz tanárom egyik órán, még 9-12-ben, miközben egy felmérő jegyét íratta be, megkérdezte tőlem, miért öltözök olyan nagyon sokszor pirosba. Nem igazán tudtam, mit válaszolhatnék, hiszen soha nem tettem fel magamban ezt a kérdést, soha nem gondolkodtam el rajta. Végül válaszolt helyettem is a tanár úr: a piros egy olyan szenvedélyes szín, amivel az emberek figyelmét fel lehet kelteni és a középpontban kerülni. Nem reagáltam semmit sem erre, nem tudtam mit gondoljak épp akkor.

            

Aztán később végül csak felvetődött a téma bennem. Soha nem szerettem a középpontban lenni, szégyenlős voltam világéletemben. Folyton a könyvek mögé bújtam, csendes voltam s csak néhány emberrel barátkoztam. Viszont mindig volt bennem egy kicsi szikra, ami arra késztetett, hogy álljak ki, hogy mondjam, hogy meséljek, még akkor is, ha teljesen összefüggéstelenül, értelmetlenül mondom el azt a valamit. Ez a kis szikra utolsó sulis évben lánggá erősödött, és az egyetem elkezdése óta is ég.

           

Már alig van piros ruhám, blúzom, nadrágom. Valahol útközben, az éretté válás hosszú útján elhagytam őket. Ha van is, akkor leginkább több árnyalattal sötétebb, esetleg bordó színű s csak néhány darab. A régi piros ruháim, akár kinőtt, akár nem, már rég a rokonok szekrényeiben foglalnak helyet. Nem is hiányoznak már annyira. Azokat az időket juttatják az eszembe, amikor hallgattam és nem mertem semmit se tenni, hanem inkább elbújtam.

            

Visszanézve, nem tudom, hogy az itt felállított teóriámnak jelenleg mennyi valóságalapja van, de érzem, hogy egy olyan nagy butaság csak nem lehet. Azért lassan, 21 évesen már itt van az idő a továbblépésre és a felnövésre. 

most már tényleg nem

Egy városszéli étteremben vagyok. Eszem. Vagyis inkább harcolok az étellel. Annyira nem finom. Olcsónak tűnt és tartalmasnak, nem akartam sokat költeni. Két bazinagy szelet kenyér között egy nagy szelet rántott hús. Inycsiklandóan hangzik, mi? Pedig gusztustalanul zsíros és undorító... Hányingerem van. Remélem a gyomromba marad a kaja.

A tévéből valami szar zene megy. Tuc-tuc zenének álcázott román mutatós zene vagyis manele. Aztán jön az elengedhetetlen Despacito. Adjon valaki ilyenkor igazságot és türelmet! Az asztal az előző étkezéstől még morzsás maradt. Az étterem másik végén a műkarácsonyfa színesen és ékesen virít. Kellemes a hangulat... 

Aztán még egy kis erő sem hiányozna. Ahhoz erő, hogy még várjak egy háromnegyed órát, amíg a busz megérkezik. Még egy ennyit, míg beérek a városba. Még 10 perc ameddig haza sétálok a megállótól. 5-re hazaérek. 

Le kellene fogyjak. Amikor az autó vagy a busz a hepe-hupás utakon megrázkódik azzal együtt a hasam és a combjaim is megrázkódnak. A ruhák nem férnek fel. De nehéz. Vagy túl fáradt vagyok, vagy nincs idő vagy lusta vagyok a mozgáshoz vagy nincs pénzem. Igazságtalan. 

Mint ahogy az is, hogy képtelen vagyok normális felnőttként viselkedni. Részegen szerelmet vallok egy olyan valakinek, aki hónapok óta rám se hederít és még másba is szerelmes lesz. Miért, ó, Istenem miért??? Miért nem tudom elengedni a francba, hogy az emléke (mert már csak az maradt) ne keserítse meg az életem. Annyira nyomorúságos az egész helyzet. Nevetséges. 

És már elegem van. Hagyjon békén mindenki. Legalábbis a fiúk. Kapnak nálam jobbat is, ne kelljen már szomorítsam az életüket... Nem éri meg.

Az út szélén állok. Várom a buszt. Fázom. Fáradt vagyok. Mindenhogy. Csak egy meleg ölelésre lenne szükségem. Anyutól, tesómtól, barátnőimtől. S talán még attól a fiútól is, akit november végén kihasználtam, csak azért, hogy a testi szükségleteimet minimálisan kielégítsem. De tőled nem. Már nem. Most már tényleg nem. 

a szerelem úgyis csak szétszed

mindjárt éjfél
az ágyon ülök
és csak a hideg ráz.
nem gondoltam volna, hogy eljöhet ez a pillanat.
de ez az egész év erről szólt:
azokról a nemvárt pillanatokról,
amelyek mégis eljöttek.

elvesztettem valakit,
álmaim városában éltem fél évet,
életem legerősebb oszlopa kezd kibillenni helyéről
addig, ameddig őt is elvesztem.
és maradtál te.
pontosabban már rég nem maradtál
inkább a remény.

szülinapos voltam nemrég,
egy szót nem írtál.
szerelmes vagy.
másba.
én meg beléd.
még mindig.

cirkuszi bolondossággal szerettem beléd
már alapból véve magam is cirkuszi bolond vagyok
álomvilágban éltem, de még mindig ott élek.
de inkább szabadon.
egyedül
oly' mesés és boldogságos tud lenni az egyedüllét!
minek szerelem?
harmadjára már nem fogom elkövetni ugyanazt a hibát.

magamat fogom szeretni.
csiszolni, fejleszteni.
utazni, elköltözni,
máshol élni.

örökre. örökre. örökre.

SZABADON.

és talán

a súlytalanság álomvilágában örökké tengődni.

Washed Out - Weightless (Így akarom magam érezni)

Close your eyes, you're weightless now
Floating safe and you'll be gone
Define of though, keep rising up
He'll raise you to the stars
You've waited all of your life to leave it all behind

Rise up, forget about yourself forever
Float up, forget about the pain, leave it all and start again

Hold your gun, you've made it out
You're safe from all the low
And over trust he needs it back
I'm far alone and done
You've waited all of your life to leave it all behind

Rise up, forget about yourself forever
Float up, forget about the pain, leave it all and start again

Sötét

lassan 21 évesen

nos, lassan 21 évesen kezdek ráébredni dolgokra. na, nem mintha eddig nem agyaltam volna túl mindent, de a felnőtté válás határán, s főleg úgy, hogy most nyáron nap mint nap kénytelen volt az agyam kattogni, csakhogy ne vegye figyelembe a közelében lévő idiótákat (tisztelet a kivételnek), rájöttem, hogy ez nagyon nem nekem való. mondjuk melyik huszonéves nem teszi fel ezt a kérdést?

egyszerűen életképtelen vagyok, mint fizikailag (később kifejtem), mint lelkileg (naná, hogy ezt is kifejtem). és akkor most jöhet a sajnálkozás, meg az hogy "mindened megvan, ne siránkozz". de ez így van. egy tragédia vagyok.

lassan 21 évesen a testem valami miatt messze áll attól, hogy női testnek nevezzék. csak aránytalanság, szúnyogcsípéshez és kisebb citromhoz hasonlító mellek, bőrhiba mindenhol, rengeteg szőr, narancsbőr és háj jellemzi.  és akkor arra lettem megteremtve, hogy férfit vonzzak és gyermeket hordjak ki a méhembe. na persze. az arcom inkább egy 15 éves kislányéhoz hasonlít (áh, mit beszélek, a mai 15 évesek érettebbek, mint én), pattanás egymás hátán, jellemtelen szemek és az elmaradhatatlan keresztbeálló fog, amivel még mosolyogni se tudok anélkül, hogy el ne szégyelljem magam. az öltözködési stílusom csapnivaló, semmit se tudok összeegyeztetni úgy, hogy jól álljon és jól nézzek ki benne. keverem a szezont a fazonnal (hahaha, de szellemes közhely), képtelen vagyok a koromhoz illő ruhákat megvenni, mert vagy drága vagy egyszerűen nem illik az otromba testemhez, mivel hát nincs mit mutogassak vagy előtérbe hozzak.

lassan 21 évesen, amikor már érett nő kellene legyek szellemileg, a gondolataim össze-vissza cikáznak, olyan dolgok hajtogatnak ott fent, amik teljes mértékben képtelenségek, valószínűtlen álmok. egyszerre vannak gyermekes gondolataim s próbálok felnőtt módon viselkedni, hogy mindennek és mindenkinek is megfeleljek. a gyenge idegzetem sem segít a fejlődésben. majdnem mindenen felidegeskedek, hisztizek ugyebár. a felfogásom elmaradott, jó néhány percig kell gondolkozzak s ugyancsak percek kell elteljenek, hogy valamit megértsek és felfogjak. felmerül az a kérdés, hogy mit is keresek én egy egyetem s szak, újságírás szak harmadévében??? ezt a kérdést én is nap mint nap felteszem. aztán ne is beszéljünk arról, hogy egy álomvilágban élek! csökönyös ragaszkodással, majdnem minden este úgy alszom el, hogy valakivel vagyok, egy olyasvalakivel, aki le se szar, nem is érdeklődik a hogylétem felől. miért is? mert egy buta, önző, nehéz felfogású, csúnya, hisztis picsa vagyok, aki, ahogy fentebb is említettem, nem képes felfogni a dolgokat.

lassan 21 évesen nem gondoltam volna, hogy már azt számolgatom mennyi ideje van az én drága jó édesapámnak, aki az utóbbi 10 évben inkább tönkre tette az életemet. nem gondoltam volna soha a büdös életbe, hogy a vérét kell majd feltöröljem s lássam, ahogy részegen, egyensúlyozva próbál felállni, de nem sikerülvén, beüti a fejét. azt se gondoltam volna, hogy egy órát se tudok beszélni vele anélkül, hogy ne halljam a részeges hangját. nem bírok a közelében lenni. azt érzem, hogy amint a közelembe kerül, önző módon mindent, amit keserves erővel felépítettem, lerombol egy szavával. hogy képes egy apa így összezúzni mindent, ami nekem kedves? hogyan? várja a halálát, ahelyett, hogy küzdjön. nem beszélt soha a problémáiról, inkább elhallgatta s gyáva módon az alkoholba temetkezett. élet ez? élet ez neki? élet ez nekünk? élet ez nekem?

lassan 21 évesen egy kapcsolatom sem volt. nyilvánvalóan a fenti leírások is közrejátszottak benne, de vannak lányok, akik egy kicsivel vagy jóval másabbak, mint én és mégis sikerült párt találniuk. de én nem. mert ki akarna egy szürke kisegérrel randizni s utána kapcsolatban lenni vele? ki akarna egy olyan lánnyal lenni, aki mindentől fél? ki akarna egy olyan lánnyal lenni, akit tönkre tett az apja, s más olyan fiúk, akiben az a lány bízott? ki akarna egy olyan lánnyal lenni, aki saját magát tönkre teszi? senki. és itt meg is válaszoltam a kérdéseket. én már azt hiszem nem is fogok próbálkozni. olyanokba leszek szerelmes, aki 600 km távolságban élnek, vagy épp a legközelebb vannak hozzám, de ugyancsak a  fenti leírások miatt nem tetszhetek neki. olyanokba tudok szerelmes lenni, aki, ha  egyszer egy szikrát ad, nálam az felrobban egy idő után, s azután sok ideig ég, egyszer sem alszik el, hanem minduntalan és tűrhetetlenül tudja melengetni a lelkemet az idők végezetéig. hogy jutottam el egyáltalán idáig? hogy tudok szerelmes lenni Beléd, amikor nem láttam egyszer se rendesen arcodat, egyszer se láttam rendesen mosolyodat, nem tudtalak soha megízlelni, nem éreztem kezed tapintását magamon, nem hallottam a hangodat, nem láttam azt a testet, ami annyi éven át tűrte azt a sok megmérettetést? HOGYAN? eltűnt minden ésszerű gondolatom. meg vagyok tébolyodva, s én már ezt nem akarom. látni akarlak, hogy utána elfelejtselek. azt hiszem leginkább azt akarnám, hogy találkozzunk s a szemembe megmond, hogy mennyire csúnya vagyok, mennyire ostobának tartasz, hogy mennyire életképtelen vagyok... akkor el tudnálak felejteni, vagy ha nem is, utálni tudnálak. mert jelenleg még utálni se tudlak. legszívesebben pajzsként állnék előtted, hogy mindent bántódást, bajt és szomorúságot én kapjak meg, nem te. tudom, hogy te ezt nem kérnéd, sőt elutasítanád minden habozás nélkül. naphosszat tudnálak ölelni s csókolni, vigasztalni a bajban. de hát minek? úgy se kéred ezt. elzárkózol mindentől és mindenkitől. de ha egyszer nem is bújsz el a világtól, akkor olyan lánnyal mész ki randizni, aki hasonlít rám. RÁM. nem láttam azt a lányt, nem tudom, ha ténylegesen hasonlít-e vagy se rám, de már az a tény, hogy olyannal mentél ki, aki szerinted hasonlít rám, felborít minden egészséges vagy nem egészséges részemet. egyszerre megtudnálak fojtani a két kezemmel, másrészt meg a fellegekben járkálok, hogy még így is, de néha ott vagyok a gondolataidban. s ezután mi lesz? terveim szerint közelebb leszek hozzád, mint hinnéd, s remélhetőleg a közelség miatt, elfoglak felejteni. mert az biztos, hogy ebből nagy láv sztori nem lesz. biztos vagyok benne, hogy ha egy párszor látni foglak s esetleg egy lánnyal/fiúval kézen fogva fogsz lépkedni és mosolyogni, akkor örökre el tudlak felejteni. addig ebben a kibaszott nagy bizonytalanságban, vágyálomban és fantáziálásokban maradok. más úgy sincs nekem.

lassan 21 évesen azt érzem, hogy szétszakadok. az egyik nem tudja felfogni, hogy bármennyire is akarok, nem tudok találkozni vele, mert vagyok olyan önző, hogy előbb magamat helyezem előtérbe, s utána mást, a másikban már nem tudok ugyanúgy bízni, mint azelőtt, mert olyan dolgot hallgatott el előlem, amit nem kellett volna. aztán ne is beszéljünk a házikról, dolgozatokról, csoportmunkákról. vagy az államvizsgáról. hiába van témám s ahhoz képest elegendő anyagom, azt se tudom, hogy hogyan fogjak neki, annak ellenére, hogy számomra fontos és nagyon érdekes téma.

lassan 21 évesen már nem tudom hol vagyok, hogy miért vagy kiért élek.
lassan 21 évesen már nem tudok semmit.
lassan 21 évesen már semmihez sincs erőm.
lassan 21 évesen már elegem van mindenből.
lassan 21 évesen már nem akarok létezni e földön.

valahol

van egy hely,
valahol a kertben,
valahol bennem.
valahol a fák között,
valahol a falak mögött.
valahol a könyvekben,
valahol a könnyekben.
valahol a karjaidban,
valahol távoli helyeken.
valahol, ahol mindig magam lehetek.

még most is

még most is,
ha egyedül vagyok s gondolataim ostromolnak,
eszembe jutsz.
de már nem hajkurászom oly' eszeveszetten
a mérhetetlenül csalóka fantáziákat veled,
mielőtt szememet lehunyom az éj leple alatt.

még most is,
ha egy szerelmes dalt,
vagy bármelyik más rád emlékeztető éneket meghallok
a szívnek nevezett szerv
egy kicsit mindig
összeomlik, összetörik, összevagdosódik, összezúzódik.

még most is,
nap mint nap azon morfondírozom,
hogy foglak teljesen eltüntetni
a mélységes feketeségemből,
ahová kuckót építettél magadnak,
lassan már másfél éve.

még most is,
átkozlak téged azért,
mert olyan képtelenné, kétségbeesetté, örültté tettél
anélkül, hogy akartad volna,
anélkül, hogy azt gondoltad volna,
hogy egy kárhozott, szeretetéhes lélekkel kezdesz el beszélgetni.

még most is,
abban reménykedem,
hogy elszakadok ebből a fojtott szürkeségből
és egyedül maradok.
nem kellenek más ajkai vagy kezei,
a tiedet úgyse kaptam meg, más még úgy se tudna helyettesíteni.

mintha már lassan kiszédelegnél belőlem.

Te. Ráció?

monoton morgom mindennap:
aludni akarok.
te ténferegsz tekervényeimben, természetesen
te teszel tébolyodottá.
bocsásd bódultságomat,
unom ugyanúgy.
restellem reményvesztettségemet.
problémás pumpa parázslása
rontja rendíthetetlenül
igazán izgalmas időszakjaimat.
cammogok csüggedten,
hogymegvagyok, hogynélküled, hogynemtudom.

mostanában

monoton morgom mindennap:
aludni akarok.
te ténferegsz tekervényeimben, természetesen
te teszel tébolyodottá.
bocsásd bódultságomat,
unom ugyanúgy.
restellem reményvesztettségemet.
problémás pumpa parázslása
rontja rendíthetetlenül
igazán izgalmas időszakjaimat.
cammogok csüggedten,
hogymegvagyok, hogynélküled, hogynemtudom.

TV sorozat = élet

A téli vakációban, valamilyen csoda folytán és sok megoldandó feladat mellett, volt időm elkezdeni egy sorozatot, amelyben egy amerikai család vicces, szórakoztató, furcsa, viszont néhol meghökkentő s ijesztő mindennapjait mutatja be. A család élén egy alkoholista férfi áll, aki bohém életmódot él és mindig valahol máshol köt ki részegen. Az öt gyermeke saját útjukat járják, dolgoznak, és persze feszegetik a törvény határait. De minden epizód és évad végén a rengeteg rossz után (mert ezernyi történik velük), mindig, de mindig valamilyen módon összetartanak, és együtt próbálják megoldani a néhányszor nem mindennapi ügyes-bajos dolgaikat.

Az embert, születésétől fogva, a gond elsodorja ismeretlen és kietlen utakra, ahol a nehézségek körös-körül lengik őt. Ott, az ember természetétől fogva a bajban elveszettként érzi magát, kétségbeesetten s gyorsan próbálja megoldani azt, legyen az szó pénzügyi, lelki vagy egyéb más problémákról. Leginkább a makacs, konok emberek azok, akik egyedül és hajthatatlanul mennek előre a rossz felé, s ritkán találnak a jó útra, mert szentül hiszik, hogy az ember csak magára számíthat az élete végéig.

Azok az emberek, akik legrosszabb pillanataikban a legközelebb állóktól, azoktól kérnek segítséget, akiknek tényleg számít a bajba jutott ember sorsa, nem talál süket fülekre vagy szívtelenekre. Hiszen együttes erővel a kiszámíthatatlan, homályos jövő már nem tűnik borzasztónak, annak ellenére, hogy a jelenben a baklövéseket egymásra hátára pakoljuk. Túl lehet lépni minden, ha nyitott az ember, még akkor is, ha minden elvész. Remélheti, hogy jóra fordul minden, még a legsötétebb percekben is.

Isteni akarat, vagy sajátos emberi ösztön, de az emberi lény elesik, feláll, újból elesik, de mégis feláll, addig, ameddig a két lába betonerősen meg nem áll a földön. Gyászban, betegségben, tragédiákban és rengeteg minden másban. Mert tudja, hogy jobb lesz. Mindig jobb lesz, másképp nincs az az életnek nevezett misztikus, tudományos és felfoghatatlan dolog, ami tökéletesen hasonlít egy tv sorozatra.

Elmentél

És itt hagytál. Lehetetlen elhinni. Ez nem történhetett meg. Ez csak egy illúzió, mely kegyetlenül átver, és nem hagy nyugodni. Lelked tüze még mindig ég, nem hunyt ki, hanem tovább pislákol még.

Mert te még mindig ott fekszel a nagyszobában a még jobb időket is megélt kihúzható fotelben, amikor pedig benyitok hozzád  felriadsz mély álmodból s rám nézel azokkal a nagy gesztenyebarna szemeiddel, amelyeket tőled örököltem. Köszönsz egy lágy szerbusszal, és mint mindig, most is megkérded, hogy felkeltem-e. Én odamegyek hozzád, előbb megsimogatom, majd megpuszilom csontos homlokodat, és nyújtom az arcomat, hogy félig bénult ajkaiddal egy ügyetlen, de annál inkább szeretetteljes puszit adj az arcomra nekem is.

Nem. Ez már nem fog megtörténni. Soha többé. Már nem tudom átölelni sovány, félig lebénult testedet, miközben te ülsz és várod, hogy anyu ebédet hozzon neked. Már nem fogsz mosolyogni és vidáman kacagni rám, amikor tréfálkozva beszélek hozzád valamiről. Már nem fogod anyut se idegesíteni a makacsságoddal, amikor kéri, hogy egyél vagy vizet igyál, már nem fogod konokul s akaratosan visszautasítani. Nem fogod már többet nézni az idegesítő spanyol szappanoperákat, amiket annyira élveztél nézni (még ha nem is értetted), amelyeknek nézését a lányaid, de az unokáid is átörököltek tőled. Most már soha nem fogom tudni megkérdezni tőled, hogy mi a véleményed egy ruhadarabról, pedig te mindegyikre azt mondtad, hogy szép s mennyire jól áll rajtam, azzal a mindentudó, hozzáértő bársonyos hangoddal. Nem fogsz többet meghallgatni engem, amikor az ágyad fölé hajolva arról mesélek, hogy hogyan is fedezem fel ezt az ágas-bogas, körülményes, de annál nagyszerűbb utat, amit életnek hívunk.

Jó pár éve kitörlődött emlékezetemből, hogy milyen is voltál annak idején, immár 8 éve, amikor még többé-kevésbé egészségesen, de járni tudtál. Arra emlékszem, hogy mindig makulátlan és rég elmúlt divatnak szoknyáját hordtad még idős korodban is. Vékony szálú őszhajadat homlokodon és hátul a nyakadnál legalább harmincéves fekete hajcsatjaiddal enyhén bekunkorítottad ‘50-es évek stílusú frizurába, amivel mindig is nőies s elegáns voltál. Rendmániásként, még utolsó heteidben se hagytad, hogy a zsebkendőd gyűrötten heverjen melletted.

S most itt vagyok. Tested fadobozba zárva, egy napsugár melengeti a keresztet. Amikor hétágra sütött a nap, a nagyszobába is bekúszott néhány fénycsóva, s mindig tréfálkozva azt mondtam, hogy süt a hasadra a nap. Te erre mindig jóízűen fölnevettél. Boldog voltam, amikor láttalak nevetni legrosszabb napjaidon is, amiből volt elég az utóbbi hetekben.

De elengedtem örökre gyenge, eres kezed. S én meg már nem tudok egyedül ülni a félelmetes sötétségben.