kiírom a szívemet,
mert csordultig tele van
méreggel, ideggel,
magánnyal, szomorúsággal,
féltékenységgel, zavarodottsággal,
szerelemmel.
kiírom a szívemet,
mert te teljesen
befészkelődtél oda.
bebújtál, oda,
ahová nem kellene
senkinek se kerülnie.
kiírom a szívemet,
mert csak keserűség van ott bent,
mert másnak nem mondhatok semmit se,
mert őrültség ami érzek,
mert nem kellene semmit se érezzek,
mert te nem létezel itt, pont mellettem.
2016. október 8., szombat
2016. október 3., hétfő
rossz álom: a munka
a gondolatok csak cikáznak
forognak
és nem állnak le
nem vagyok nyugodt, csak ha alszom
és ha alszom, akkor olyan mintha kómában lennék, csak a telefon ébresztőjét hallom reggel
felugrok rá és onnan kezdődik előröl.
forognak
és nem állnak le
nem vagyok nyugodt, csak ha alszom
és ha alszom, akkor olyan mintha kómában lennék, csak a telefon ébresztőjét hallom reggel
felugrok rá és onnan kezdődik előröl.
kacagni akarok, élvezni akarok, élni akarok
Nem tudtam, hogy mi lesz.
Nem tudtam, hogy mire számítsak.
Csak azt tudtam, hogy nekem dolgoznom kell és azt, hogy nekem kell megszereznem a pénzt a laptopra és a telefonra. Persze, simán megúszhattam volna a munkát vagy legalábbis már egy fényképezőgépre gyűjtethettem volna, ha drága apám nem költi el a pénzt olyan dolgokra, amik tönkre teszik az életünket. Lévén, hogy nem volt választásom, visszakerültem a tavaly őrületbe, a tavalyi fél 5-ös keléshez. Meglepetésemre, sokkal nehezebben bírtam, mint tavaly. Sokkal jobban stresszesek voltak a mindennapjaim, tömtem magamba a csokit, és persze a csokis fánkot sem vetettem meg a változatosság kedvéért sem. Legrosszabb nem is az volt, hogy 5 év után elértem megint ugyanazt a testsúlyt, amelyhez soha nem akartam visszatérni, hanem az, hogy éreztem, fent, ott ahol minden eldől s az, ami mindent elvégez gyakorlatilag kezd megzavarodni, kezd összefüggéstelen gondolatok szőni... Röviden: éreztem, hogy kurvára nem vagyok jól az agyamnál. Nem túlzok. De tényleg nem. Utolsó este, mielőtt el nem jöttem, a kimerültségtől és az idegességtől azt hittem, hogy a szám félre fog menni, úgy mint a mamáimnál, és agyvérzést fogok kapni a sok idegtől és attól, hogy felmegy a vérnyomásom...
Még mindig azon gondolkozom, hogy megérte-e ez a sok szar. Nem, nem érte meg, de rájöttem, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy ilyen szemét munkát nem fogok végezni soha többet, mert nem akarok nap mint nap, úgy dolgozni, hogy minden egyes faszság eszembe jut, amit valaha is elkövettem vagy megtörtént velem vagy én okoztam. Nem akarok olyan munkahelyet, ahol a saját személyes gondjaim folyamatosan ott lihegnek a sarkamban minden másodpercben.
Be kellene tiltani azt a céget, mert tönkre teszik az emberek ép elméjét.
Úgyhogy én egy kicsit tönkremenve, de elkezdtem a második évemet is. Bennem nem sok minden változott, mert ugyanolyan nyomorultul érzem magam, hiába találkoztam a csoport társaimmal, akik azért felvidítanak és hiába kerültem új emberek közé. Meg aztán igazából ugyanolyan egyedül érzem magam, még annyi emberrel körülvéve is.
Pluszba még hozzájön az is, hogy körülbelül az isten háta mögött lakok, semmi nincs közel, még bulizni se tudok elmenni, mert elköltöttem a pénzt olyan dolgokra, amiket muszáj volt megvennem.
Bulizni akarok, beszélni akarok, kacagni akarok, élvezni akarok, élni akarok.
Ó, igen, és kiakarok Budapestre jutni. Olyan nagy kérés ez?
Látni akarom őt. Át akarom ölelni őt, érezni akarom őt, A mosolygós arcát, a bánatos arcát, a boldog arcát, a részeg arcát akarom látni.
Egyszer. Egyszer. Egyszer megakarok minden kicsi, mászkáló, gonosz méregtől szabadulni.
De nem, én szerencsétlen vagyok.
Nem tudtam, hogy mire számítsak.
Csak azt tudtam, hogy nekem dolgoznom kell és azt, hogy nekem kell megszereznem a pénzt a laptopra és a telefonra. Persze, simán megúszhattam volna a munkát vagy legalábbis már egy fényképezőgépre gyűjtethettem volna, ha drága apám nem költi el a pénzt olyan dolgokra, amik tönkre teszik az életünket. Lévén, hogy nem volt választásom, visszakerültem a tavaly őrületbe, a tavalyi fél 5-ös keléshez. Meglepetésemre, sokkal nehezebben bírtam, mint tavaly. Sokkal jobban stresszesek voltak a mindennapjaim, tömtem magamba a csokit, és persze a csokis fánkot sem vetettem meg a változatosság kedvéért sem. Legrosszabb nem is az volt, hogy 5 év után elértem megint ugyanazt a testsúlyt, amelyhez soha nem akartam visszatérni, hanem az, hogy éreztem, fent, ott ahol minden eldől s az, ami mindent elvégez gyakorlatilag kezd megzavarodni, kezd összefüggéstelen gondolatok szőni... Röviden: éreztem, hogy kurvára nem vagyok jól az agyamnál. Nem túlzok. De tényleg nem. Utolsó este, mielőtt el nem jöttem, a kimerültségtől és az idegességtől azt hittem, hogy a szám félre fog menni, úgy mint a mamáimnál, és agyvérzést fogok kapni a sok idegtől és attól, hogy felmegy a vérnyomásom...
Még mindig azon gondolkozom, hogy megérte-e ez a sok szar. Nem, nem érte meg, de rájöttem, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy ilyen szemét munkát nem fogok végezni soha többet, mert nem akarok nap mint nap, úgy dolgozni, hogy minden egyes faszság eszembe jut, amit valaha is elkövettem vagy megtörtént velem vagy én okoztam. Nem akarok olyan munkahelyet, ahol a saját személyes gondjaim folyamatosan ott lihegnek a sarkamban minden másodpercben.
Be kellene tiltani azt a céget, mert tönkre teszik az emberek ép elméjét.
Úgyhogy én egy kicsit tönkremenve, de elkezdtem a második évemet is. Bennem nem sok minden változott, mert ugyanolyan nyomorultul érzem magam, hiába találkoztam a csoport társaimmal, akik azért felvidítanak és hiába kerültem új emberek közé. Meg aztán igazából ugyanolyan egyedül érzem magam, még annyi emberrel körülvéve is.
Pluszba még hozzájön az is, hogy körülbelül az isten háta mögött lakok, semmi nincs közel, még bulizni se tudok elmenni, mert elköltöttem a pénzt olyan dolgokra, amiket muszáj volt megvennem.
Bulizni akarok, beszélni akarok, kacagni akarok, élvezni akarok, élni akarok.
Ó, igen, és kiakarok Budapestre jutni. Olyan nagy kérés ez?
Látni akarom őt. Át akarom ölelni őt, érezni akarom őt, A mosolygós arcát, a bánatos arcát, a boldog arcát, a részeg arcát akarom látni.
Egyszer. Egyszer. Egyszer megakarok minden kicsi, mászkáló, gonosz méregtől szabadulni.
De nem, én szerencsétlen vagyok.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)