Elmentél

És itt hagytál. Lehetetlen elhinni. Ez nem történhetett meg. Ez csak egy illúzió, mely kegyetlenül átver, és nem hagy nyugodni. Lelked tüze még mindig ég, nem hunyt ki, hanem tovább pislákol még.

Mert te még mindig ott fekszel a nagyszobában a még jobb időket is megélt kihúzható fotelben, amikor pedig benyitok hozzád  felriadsz mély álmodból s rám nézel azokkal a nagy gesztenyebarna szemeiddel, amelyeket tőled örököltem. Köszönsz egy lágy szerbusszal, és mint mindig, most is megkérded, hogy felkeltem-e. Én odamegyek hozzád, előbb megsimogatom, majd megpuszilom csontos homlokodat, és nyújtom az arcomat, hogy félig bénult ajkaiddal egy ügyetlen, de annál inkább szeretetteljes puszit adj az arcomra nekem is.

Nem. Ez már nem fog megtörténni. Soha többé. Már nem tudom átölelni sovány, félig lebénult testedet, miközben te ülsz és várod, hogy anyu ebédet hozzon neked. Már nem fogsz mosolyogni és vidáman kacagni rám, amikor tréfálkozva beszélek hozzád valamiről. Már nem fogod anyut se idegesíteni a makacsságoddal, amikor kéri, hogy egyél vagy vizet igyál, már nem fogod konokul s akaratosan visszautasítani. Nem fogod már többet nézni az idegesítő spanyol szappanoperákat, amiket annyira élveztél nézni (még ha nem is értetted), amelyeknek nézését a lányaid, de az unokáid is átörököltek tőled. Most már soha nem fogom tudni megkérdezni tőled, hogy mi a véleményed egy ruhadarabról, pedig te mindegyikre azt mondtad, hogy szép s mennyire jól áll rajtam, azzal a mindentudó, hozzáértő bársonyos hangoddal. Nem fogsz többet meghallgatni engem, amikor az ágyad fölé hajolva arról mesélek, hogy hogyan is fedezem fel ezt az ágas-bogas, körülményes, de annál nagyszerűbb utat, amit életnek hívunk.

Jó pár éve kitörlődött emlékezetemből, hogy milyen is voltál annak idején, immár 8 éve, amikor még többé-kevésbé egészségesen, de járni tudtál. Arra emlékszem, hogy mindig makulátlan és rég elmúlt divatnak szoknyáját hordtad még idős korodban is. Vékony szálú őszhajadat homlokodon és hátul a nyakadnál legalább harmincéves fekete hajcsatjaiddal enyhén bekunkorítottad ‘50-es évek stílusú frizurába, amivel mindig is nőies s elegáns voltál. Rendmániásként, még utolsó heteidben se hagytad, hogy a zsebkendőd gyűrötten heverjen melletted.

S most itt vagyok. Tested fadobozba zárva, egy napsugár melengeti a keresztet. Amikor hétágra sütött a nap, a nagyszobába is bekúszott néhány fénycsóva, s mindig tréfálkozva azt mondtam, hogy süt a hasadra a nap. Te erre mindig jóízűen fölnevettél. Boldog voltam, amikor láttalak nevetni legrosszabb napjaidon is, amiből volt elég az utóbbi hetekben.

De elengedtem örökre gyenge, eres kezed. S én meg már nem tudok egyedül ülni a félelmetes sötétségben.