I. hazatérés

A városba vezető út fényeivel
Oly kedves énnekem
Szüleim, testvérem várnak
Jól megölelni vágynak.

Az első hazautazás
Veréssel,
Sírással,
Ordibálással
"Kellemesen" eltelt.

De mindig visszatérek.

Éjjeli hangkavalkád

Esőcseppek hangját
Dalolja a sötét, kék ég
Lágyan bekúszik fülembe
Még, még, még többet kíván
Mert ennyi nem elég.

Fájó dallamok
Szívszorító hangok
Puha zörgések
Táncraperdítő zenék.
Ez mind az eső.

Majd csak a jövőben fog kiderülni

Majdnem fél év telt azóta, hogy az életem teljesen felfordult. Annyi kihívásban és megpróbáltatásban volt részem ezalatt az idő alatt, mint előtte soha. Októberben úgy ugrottam egy órási nagy fejest, hogy bíztam a legjobbakban és magamhoz képest pozitívan álltam a dolgokhoz.

De minden álmom, ami ehhez a szakhoz, szakmához füződött egészében szertefoszlott.

A visszajelzések nem olyanok, mint amire én vártam vagy amilyet szerettem volna az elején. Pedig rengeteget fejlődtem, ezt bizton állíthatom, mert érzem, de úgy tűnik, hogy ez nem elég.

Nem gondoltam volna, hogy ezt már az első félév után fogom mondani, de belőlem újságíró a büdös életbe nem lesz. Habár, ami engem is meglep, az akarok lenni. De nem vagyok elég hozzá egyszerűen. Nincs meg a kellő tehetségem, nem tudok helyesen írni, ismétlem a szavakat...

Az százas, hogy a három évet végig fogom csinálni, tartva a szintemet, s azért is, hogy a szüleim ne csalódjanak. De utána...

Majd csak a jövőben fog kiderülni.