Piros, a felnövés jelszava

Körülbelül óvódás koromban kaptam rá erre a színre. Azt hiszem ahelyett, hogy rózsaszínű ruhákkal aggattak volna fel, kihisztiztem, hogy piros blúzom, ami persze lehetett mintás, különböző virágokkal, vagy színes pillangókkal és piros nadrágom legyen. Nem beszélve arról, hogy a kedvenc tárgyaim is ebben a színben tündököltek polcaimon, asztalomon és fiókjaimban. Ceruzatartó, füzetek, dísztárgyak s csecsebecsék. A legtöbbje mind piros volt, s ebből pár dolog még a mai napig is megvan. Ezeken kívül anyukám előszeretettel vásárolta a piros műanyag tányérokat vagy tálakat, amivel mintha biztatott volna e szín szeretésében. Ezekből a tányérokból én szíves-örömest lakmároztam. Ha jól belegondolok a mai napig olyan evőeszközökkel eszem otthon, aminek a nyele megkopott piros, a sok használattól. Emellett a karácsonyfánk legalább tíz éve piros színben fénylik teljes egészében. Tesóm kezét nem egyszer kellett leüssem akkor, amikor egy ósdi és mindenféle színben pompázó díszt fel akart tenni.

 Igazából nem élünk mi egy teljesen piros színű lakásban. Nem pirosak a bútoraink, sem a falaink (habár kiskoromban szerettem volna piros falakat). Nem is akarok mindenhol pirosat látni, akárhova néznék és fordulnék. Csak néhány apró, hangulatkeltő dolgot. Meg egy nagy s szép piros kanapét a jövendőbeli lakásom nappalijának közepébe.

           

E vidám, erőteljes és boldog szín ellenére bizony még 5-8-os koromban is piros blúzzal, piros nadrággal, később piros kiegészítőkkel és esetleg piros fehérneműben járkáltam. Több mint valószínű, hogy én voltam az osztály (fekete báránya helyett) piros báránya. Ahogy cseperedtem nekem a piros szín ugyebár a szerelmet, a szívecskéket, és minden egyéb más csillogó-villogó dolgokat is jelentette. Álmodozó és örökké romantikus voltam és vagyok, a romantikus könyveket is egy időben konkrétan faltam. Persze nem a legnyálasabbat. Azt már én se bírtam volna elviselni.

Később a gimnáziumban sem tudtam nagyon leszokni erről a színről. Pedig tényleg próbáltam, mert korábban osztálytársam megbántott azzal, hogy azt kérdezte, miért nem tudok például feketébe öltözni. Nem tudtam mit mondhatnék erre akkor nyomban, de sírva mentem haza és anyukámnak megmondtam, hogy én többet piros színbe nem öltözöm.

Idős és szeretett földrajz tanárom egyik órán, még 9-12-ben, miközben egy felmérő jegyét íratta be, megkérdezte tőlem, miért öltözök olyan nagyon sokszor pirosba. Nem igazán tudtam, mit válaszolhatnék, hiszen soha nem tettem fel magamban ezt a kérdést, soha nem gondolkodtam el rajta. Végül válaszolt helyettem is a tanár úr: a piros egy olyan szenvedélyes szín, amivel az emberek figyelmét fel lehet kelteni és a középpontban kerülni. Nem reagáltam semmit sem erre, nem tudtam mit gondoljak épp akkor.

            

Aztán később végül csak felvetődött a téma bennem. Soha nem szerettem a középpontban lenni, szégyenlős voltam világéletemben. Folyton a könyvek mögé bújtam, csendes voltam s csak néhány emberrel barátkoztam. Viszont mindig volt bennem egy kicsi szikra, ami arra késztetett, hogy álljak ki, hogy mondjam, hogy meséljek, még akkor is, ha teljesen összefüggéstelenül, értelmetlenül mondom el azt a valamit. Ez a kis szikra utolsó sulis évben lánggá erősödött, és az egyetem elkezdése óta is ég.

           

Már alig van piros ruhám, blúzom, nadrágom. Valahol útközben, az éretté válás hosszú útján elhagytam őket. Ha van is, akkor leginkább több árnyalattal sötétebb, esetleg bordó színű s csak néhány darab. A régi piros ruháim, akár kinőtt, akár nem, már rég a rokonok szekrényeiben foglalnak helyet. Nem is hiányoznak már annyira. Azokat az időket juttatják az eszembe, amikor hallgattam és nem mertem semmit se tenni, hanem inkább elbújtam.

            

Visszanézve, nem tudom, hogy az itt felállított teóriámnak jelenleg mennyi valóságalapja van, de érzem, hogy egy olyan nagy butaság csak nem lehet. Azért lassan, 21 évesen már itt van az idő a továbblépésre és a felnövésre.