és hát ismét jöjjön az év végi önsajnáltató, összegző és kissé jobb belátásra bíró kis szövegem. most is idejében neki kellett kezdenem ennek a szöveg megírásának, ugyanis van mit írnom. bőven. valahogy nem érzem annyira nyomorúságosnak és szomorú, mint tavaly ilyenkor. túl sok mindent éltem át ebben az évben, így nem tudom hagyni és nem tudom megengedni magamnak azt, hogy december 31-e csak úgy lesújtson. valamennyire kipihentem az utóbbi 3 hónap fáradalmait, úgy hogy valamennyire józanul tudom értékelni ezt az évet. jelenleg is a kényelmes melegségben vagyok, de talán nem is bánom. lesz idő, amikor szeretnék így ünnepelni, de nem lesz kikkel.
rengeteg veszteség ért és egy csomó jót kaptam az évtől. felettébb eseménydús volt, de nem bántam meg, hogy kevés pillanatom volt a nyugalom kiélvezéséhez.
23 óra 45 perc
nem tudom, hogy ezentúl a többi január milyen nagy csapással fog jönni, de ez év januárjában elvesztettem egy olyan valakit, aki sokat jelentett nekem. egy olyasvalakit, akitől rengeteg jó vagy éppen rossz tulajdonságát örököltem. mindig mellettünk volt, utolsó 8 évét már szenvedésben élte le. őszintén megmondom, hogy egyrészt örülök, hogy nincs már itt. nem szenved, és mi sem szenvedünk miatta. másrészt fáj. mert a halálával elkezdődött az emberi életének az a fejezete, amikor az ember tudatában lévén (vagyis nem kisgyermek) egyenként veszti el a szeretteit. ettől féltem a legjobban. de bekövetkezett.
mint ahogy az is, hogy ebben a hónapban, valami emberfeletti üzemmódba kapcsolva, 7 nap alatt 5 vizsgát tettem le. enyhén korlátolt agyi képességeimhez (nehezebben fogom fel néha a dolgokat, na) képest csúcsteljesítmény volt, s azt hiszem, hogy hátralevő életemben is ezzel fogok dicsekedni.
0 óra 29 perc
újév. 2018. annyi minden félelmetes és egyben gyönyörű dolog vár rám. úgy ahogy tavaly ilyenkor is. februárban álmaim teljesültek, hiszen eljutottam Budapestre. oda, ahova már legalább 11-es korom óta vágyok igazán. emlékszem, ahogy beértünk a Keleti pályaudvarra könnyek csípték a szememet. de nem tudtam sírni annyi csomag húzott le.
az azutáni 4-5 hónap eléggé összefolyik. tudom, hogy miket csináltam, tudom, hogy hol voltam, mit láttam, miket látogattam meg, hol sétáltam nagy vigyorral vagy nagy ámulással az arcomon. az első hetek természetesen kuszák voltak, hiszen nem tudtuk, hogy mi, merre, hol, hogyan, ki, mi, hova s miként. de aztán beleszoktunk. vásároltunk. rengeteget. órákra jártunk, ismerkedni próbálkoztunk, kisebb-nagyobb sikerrel. de nem voltunk egyedül, ott voltunk egymásnak. végre megcsodálhattam azokat az épületeket, amelyeket kicsi korom óta a tévében láttam. végre valahára csak magyar beszédet hallhattam, és nem kellett azon idegeskednem, hogy mit mondok, ha épp egy üzletbe lépek be. színesebbnél színesebb embereket láttam, boldogságos pillanatokkal gazdagodtam, de még Budapesten se hagyott el a bánat, oda is követett.
persze, hogy a fiúkkal is közeli "kapcsolatokba" kerültem. mindkettő jelentéktelen volt. csak egyvalakin járt folyton az eszem. 4 óra választott el, de hiába. már akkor kellett volna hagynom az egészet a jó büdös francba
de nem tettem.
0 óra 51 perc
bizony nagyon gyorsan teltek a hónapok, és én nem akartam emlékek nélkül maradni, így számtalan nap csak sétáltam/sétáltunk a városban. persze, az igazi énem jó pár nap szünetet akart, így azért a szobában is eleget kuksoltam. de mégis. egy magyarországi, méghozzá egy budapesti kollégiumban kuksoltam! nem máshol, úgy hogy ennek is örülök. volt néhány feledhetetlen estém/éjszakám is, jó pár koncertre eljutottam.
a márciust gyorsan követte az április, amikor hazajöhettem egy hétre. meglepően nagy honvágyam volt, azonban nem tartott sokat itthon ez se, mivel alig vártam, hogy visszatérjek. elérkezett a május és én már bepánikoltam. rendesen. számtalan látnivaló volt még hátra, és próbáltam mindenhova eljutni, nem sikerült. de annyira nem is baj, úgyis visszatérek én még oda!
1 óra 5 perc
már nálatok is 2018. az jutott eszembe ma, hogy te több mint valószínű, hogy megkaptad kedvesedtől az éjféli csókot. de az is lehet, hogy csak pár neked fontos emberrel köszöntötted az új évet. remélem jól vagy.
de visszatérve Budapestre... hajóztam, futottam, koli-buliztam, olvastam, még többet vásároltam, kacagtam, ámultam. boldog voltam. s sajnos a júniust már nem élvezhettük ki. vizsgák nem voltak, de a pénz is elfogyott. nem bánom, hogy elköltöttem, mert leginkább olyan dolgokat vásároltam, amiket itthon nem kapok meg vagy már régóta szerettem volna valamit megkaparintani. jó volt az így is.
1 óra 20 perc
június közepén hazaköltöztünk. fájt. még most is hiányzik és semmi se tudja helyettesíteni az ottani létet. júniusban még 1-2 hetet pihentem, aztán jött a 3 havi munka. túl sokat nem akarok beszélni róla. kibírhatatlan, fárasztó, roncsoló volt. semmi jó nem származott belőle azon kívül, hogy pénzt kaptam és valamennyire visszanyertem a román tudásomat, amit Pesten jól elfelejtettem a francba. ugyanakkor sokadjára láttam azt az erős oszlopot vérben fetrengeni, aki egykor a mindenemet jelentette.
az október nagy becsapódással kezdődött. harmadéves lettem. 2018-ban végzek. államvizsga. ááá. megint máshova kellett költöznöm, megint új embereket kellett megismerjek. de legalább ketten szívunk egy levegőt, és nem öten. már nyáron rágörcsöltem mindenre, s októberben csak folytattam. hm. mondjuk ez a lelkesedés alább hagyott kissé, de új erővel fogom folytatni. az egyetemi teljesítményen leginkább jónak mondható, lehetne rosszabb is.
novemberben még egy arculcsapás ért. az erős oszlopot újra elhagyta az ereje, de most már minden komolyabb szempontból. amikor meglátogattam a fehér falak és fertőtlenítő szagok közt, ígért szépet s jót, hogy vigyázni fog, mindent elhagy. azt hiszem, készülhetek arra, hogy 3-4 évnél többet nem fogja bírni... a pénzügyi helyet felborult teljesen. magamra maradtam azzal is. nem mintha eddig is nem az én pénzemből éltem volna. elakartam kerülni azt, hogy dolgozzak egyetem közben, de nem. én pont harmadévben kellett elvállaljak egy munkát, hogy tudjak valamit félretenni jövőre.
a december természetesen az ünnepléssel volt tele. 6-a, ugye 24-e, és a tegnap meg a ma. szülinapomkor boldog voltam. nem lopták el a telefonom. de te egy szót sem írtál. még mindig fáj. és nem tudom, hogy ki fogom-e bírni, hogy neked írjak majd 13-án, amikor biztosan lesz egy fontos valaki, aki téged felköszönt. de! hála az égnek végre megkaparinthattam egy telefont. nagyon-nagyon szeretem. s talán még az is jó volt, amikor más karjaiban voltam egy este erejéig. egy kicsit elfelejtettelek. csak sajnos nem tudtál teljesen eltűnni, innen a mélységből.
1 óra 30
azt hiszem, hogy most az egyszer annyira nem lesz hosszú e kis beszámoló. valahogy úgy állok ezelőtt az év előtt, hogy nagyra tágult szemekkel csak bámulok és ámulok. felfogom a dolgokat, tudom, hogy részt vettem bennük, de annyira távolinak és kicsinynek tűnik minden, hogy már csak állok, nézek és várok.
jobbat, többet, kevesebbet, boldogabbat, kalandot, más várost, más valakit, egészséget, örömöt, nagy tudást, csodálkozást.
visszagondolva, csak örülni tudok, hogy többet figyeltem magamra. nem engedtem annyit, amennyit szoktam. erősebb voltam, önállóbb. ennek a dupláját akarom ebben az évben. elvégezni az egyetemet, jó átlaggal leállamvizsgázni, bejutni valamelyik általam kinézett mesterképzésre innen távol. egyedül akarok lenni. na nem szó szerint, mert még több új emberrel akarok megismerkedni, de azon kívül senki mást nem akarok.
csak épülni, lefogyni, tánciskolába járni, dolgozni, ha lehetőleg a szakmában. ezek tökéletesen elérnék a boldogságom legmagasabb mércéjét. előbb én akarok lenni. utána talán több is lehet, talán más ellenkező nemű emberrel is megtudnám osztani az életemet. de én jelenleg mindennél fontosabb vagyok.
2 óra
de attól még mindig szeretlek. úgy, ahogy senki mást.
boldog új évet, te nagyvilág!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése