nos, lassan 21 évesen kezdek ráébredni dolgokra. na, nem mintha eddig nem agyaltam volna túl mindent, de a felnőtté válás határán, s főleg úgy, hogy most nyáron nap mint nap kénytelen volt az agyam kattogni, csakhogy ne vegye figyelembe a közelében lévő idiótákat (tisztelet a kivételnek), rájöttem, hogy ez nagyon nem nekem való. mondjuk melyik huszonéves nem teszi fel ezt a kérdést?
egyszerűen életképtelen vagyok, mint fizikailag (később kifejtem), mint lelkileg (naná, hogy ezt is kifejtem). és akkor most jöhet a sajnálkozás, meg az hogy "mindened megvan, ne siránkozz". de ez így van. egy tragédia vagyok.
lassan 21 évesen a testem valami miatt messze áll attól, hogy női testnek nevezzék. csak aránytalanság, szúnyogcsípéshez és kisebb citromhoz hasonlító mellek, bőrhiba mindenhol, rengeteg szőr, narancsbőr és háj jellemzi. és akkor arra lettem megteremtve, hogy férfit vonzzak és gyermeket hordjak ki a méhembe. na persze. az arcom inkább egy 15 éves kislányéhoz hasonlít (áh, mit beszélek, a mai 15 évesek érettebbek, mint én), pattanás egymás hátán, jellemtelen szemek és az elmaradhatatlan keresztbeálló fog, amivel még mosolyogni se tudok anélkül, hogy el ne szégyelljem magam. az öltözködési stílusom csapnivaló, semmit se tudok összeegyeztetni úgy, hogy jól álljon és jól nézzek ki benne. keverem a szezont a fazonnal (hahaha, de szellemes közhely), képtelen vagyok a koromhoz illő ruhákat megvenni, mert vagy drága vagy egyszerűen nem illik az otromba testemhez, mivel hát nincs mit mutogassak vagy előtérbe hozzak.
lassan 21 évesen, amikor már érett nő kellene legyek szellemileg, a gondolataim össze-vissza cikáznak, olyan dolgok hajtogatnak ott fent, amik teljes mértékben képtelenségek, valószínűtlen álmok. egyszerre vannak gyermekes gondolataim s próbálok felnőtt módon viselkedni, hogy mindennek és mindenkinek is megfeleljek. a gyenge idegzetem sem segít a fejlődésben. majdnem mindenen felidegeskedek, hisztizek ugyebár. a felfogásom elmaradott, jó néhány percig kell gondolkozzak s ugyancsak percek kell elteljenek, hogy valamit megértsek és felfogjak. felmerül az a kérdés, hogy mit is keresek én egy egyetem s szak, újságírás szak harmadévében??? ezt a kérdést én is nap mint nap felteszem. aztán ne is beszéljünk arról, hogy egy álomvilágban élek! csökönyös ragaszkodással, majdnem minden este úgy alszom el, hogy valakivel vagyok, egy olyasvalakivel, aki le se szar, nem is érdeklődik a hogylétem felől. miért is? mert egy buta, önző, nehéz felfogású, csúnya, hisztis picsa vagyok, aki, ahogy fentebb is említettem, nem képes felfogni a dolgokat.
lassan 21 évesen nem gondoltam volna, hogy már azt számolgatom mennyi ideje van az én drága jó édesapámnak, aki az utóbbi 10 évben inkább tönkre tette az életemet. nem gondoltam volna soha a büdös életbe, hogy a vérét kell majd feltöröljem s lássam, ahogy részegen, egyensúlyozva próbál felállni, de nem sikerülvén, beüti a fejét. azt se gondoltam volna, hogy egy órát se tudok beszélni vele anélkül, hogy ne halljam a részeges hangját. nem bírok a közelében lenni. azt érzem, hogy amint a közelembe kerül, önző módon mindent, amit keserves erővel felépítettem, lerombol egy szavával. hogy képes egy apa így összezúzni mindent, ami nekem kedves? hogyan? várja a halálát, ahelyett, hogy küzdjön. nem beszélt soha a problémáiról, inkább elhallgatta s gyáva módon az alkoholba temetkezett. élet ez? élet ez neki? élet ez nekünk? élet ez nekem?
lassan 21 évesen egy kapcsolatom sem volt. nyilvánvalóan a fenti leírások is közrejátszottak benne, de vannak lányok, akik egy kicsivel vagy jóval másabbak, mint én és mégis sikerült párt találniuk. de én nem. mert ki akarna egy szürke kisegérrel randizni s utána kapcsolatban lenni vele? ki akarna egy olyan lánnyal lenni, aki mindentől fél? ki akarna egy olyan lánnyal lenni, akit tönkre tett az apja, s más olyan fiúk, akiben az a lány bízott? ki akarna egy olyan lánnyal lenni, aki saját magát tönkre teszi? senki. és itt meg is válaszoltam a kérdéseket. én már azt hiszem nem is fogok próbálkozni. olyanokba leszek szerelmes, aki 600 km távolságban élnek, vagy épp a legközelebb vannak hozzám, de ugyancsak a fenti leírások miatt nem tetszhetek neki. olyanokba tudok szerelmes lenni, aki, ha egyszer egy szikrát ad, nálam az felrobban egy idő után, s azután sok ideig ég, egyszer sem alszik el, hanem minduntalan és tűrhetetlenül tudja melengetni a lelkemet az idők végezetéig. hogy jutottam el egyáltalán idáig? hogy tudok szerelmes lenni Beléd, amikor nem láttam egyszer se rendesen arcodat, egyszer se láttam rendesen mosolyodat, nem tudtalak soha megízlelni, nem éreztem kezed tapintását magamon, nem hallottam a hangodat, nem láttam azt a testet, ami annyi éven át tűrte azt a sok megmérettetést? HOGYAN? eltűnt minden ésszerű gondolatom. meg vagyok tébolyodva, s én már ezt nem akarom. látni akarlak, hogy utána elfelejtselek. azt hiszem leginkább azt akarnám, hogy találkozzunk s a szemembe megmond, hogy mennyire csúnya vagyok, mennyire ostobának tartasz, hogy mennyire életképtelen vagyok... akkor el tudnálak felejteni, vagy ha nem is, utálni tudnálak. mert jelenleg még utálni se tudlak. legszívesebben pajzsként állnék előtted, hogy mindent bántódást, bajt és szomorúságot én kapjak meg, nem te. tudom, hogy te ezt nem kérnéd, sőt elutasítanád minden habozás nélkül. naphosszat tudnálak ölelni s csókolni, vigasztalni a bajban. de hát minek? úgy se kéred ezt. elzárkózol mindentől és mindenkitől. de ha egyszer nem is bújsz el a világtól, akkor olyan lánnyal mész ki randizni, aki hasonlít rám. RÁM. nem láttam azt a lányt, nem tudom, ha ténylegesen hasonlít-e vagy se rám, de már az a tény, hogy olyannal mentél ki, aki szerinted hasonlít rám, felborít minden egészséges vagy nem egészséges részemet. egyszerre megtudnálak fojtani a két kezemmel, másrészt meg a fellegekben járkálok, hogy még így is, de néha ott vagyok a gondolataidban. s ezután mi lesz? terveim szerint közelebb leszek hozzád, mint hinnéd, s remélhetőleg a közelség miatt, elfoglak felejteni. mert az biztos, hogy ebből nagy láv sztori nem lesz. biztos vagyok benne, hogy ha egy párszor látni foglak s esetleg egy lánnyal/fiúval kézen fogva fogsz lépkedni és mosolyogni, akkor örökre el tudlak felejteni. addig ebben a kibaszott nagy bizonytalanságban, vágyálomban és fantáziálásokban maradok. más úgy sincs nekem.
lassan 21 évesen azt érzem, hogy szétszakadok. az egyik nem tudja felfogni, hogy bármennyire is akarok, nem tudok találkozni vele, mert vagyok olyan önző, hogy előbb magamat helyezem előtérbe, s utána mást, a másikban már nem tudok ugyanúgy bízni, mint azelőtt, mert olyan dolgot hallgatott el előlem, amit nem kellett volna. aztán ne is beszéljünk a házikról, dolgozatokról, csoportmunkákról. vagy az államvizsgáról. hiába van témám s ahhoz képest elegendő anyagom, azt se tudom, hogy hogyan fogjak neki, annak ellenére, hogy számomra fontos és nagyon érdekes téma.
lassan 21 évesen már nem tudom hol vagyok, hogy miért vagy kiért élek.
lassan 21 évesen már nem tudok semmit.
lassan 21 évesen már semmihez sincs erőm.
lassan 21 évesen már elegem van mindenből.
lassan 21 évesen már nem akarok létezni e földön.
