most már tényleg nem

Egy városszéli étteremben vagyok. Eszem. Vagyis inkább harcolok az étellel. Annyira nem finom. Olcsónak tűnt és tartalmasnak, nem akartam sokat költeni. Két bazinagy szelet kenyér között egy nagy szelet rántott hús. Inycsiklandóan hangzik, mi? Pedig gusztustalanul zsíros és undorító... Hányingerem van. Remélem a gyomromba marad a kaja.

A tévéből valami szar zene megy. Tuc-tuc zenének álcázott román mutatós zene vagyis manele. Aztán jön az elengedhetetlen Despacito. Adjon valaki ilyenkor igazságot és türelmet! Az asztal az előző étkezéstől még morzsás maradt. Az étterem másik végén a műkarácsonyfa színesen és ékesen virít. Kellemes a hangulat... 

Aztán még egy kis erő sem hiányozna. Ahhoz erő, hogy még várjak egy háromnegyed órát, amíg a busz megérkezik. Még egy ennyit, míg beérek a városba. Még 10 perc ameddig haza sétálok a megállótól. 5-re hazaérek. 

Le kellene fogyjak. Amikor az autó vagy a busz a hepe-hupás utakon megrázkódik azzal együtt a hasam és a combjaim is megrázkódnak. A ruhák nem férnek fel. De nehéz. Vagy túl fáradt vagyok, vagy nincs idő vagy lusta vagyok a mozgáshoz vagy nincs pénzem. Igazságtalan. 

Mint ahogy az is, hogy képtelen vagyok normális felnőttként viselkedni. Részegen szerelmet vallok egy olyan valakinek, aki hónapok óta rám se hederít és még másba is szerelmes lesz. Miért, ó, Istenem miért??? Miért nem tudom elengedni a francba, hogy az emléke (mert már csak az maradt) ne keserítse meg az életem. Annyira nyomorúságos az egész helyzet. Nevetséges. 

És már elegem van. Hagyjon békén mindenki. Legalábbis a fiúk. Kapnak nálam jobbat is, ne kelljen már szomorítsam az életüket... Nem éri meg.

Az út szélén állok. Várom a buszt. Fázom. Fáradt vagyok. Mindenhogy. Csak egy meleg ölelésre lenne szükségem. Anyutól, tesómtól, barátnőimtől. S talán még attól a fiútól is, akit november végén kihasználtam, csak azért, hogy a testi szükségleteimet minimálisan kielégítsem. De tőled nem. Már nem. Most már tényleg nem.