TV sorozat = élet

A téli vakációban, valamilyen csoda folytán és sok megoldandó feladat mellett, volt időm elkezdeni egy sorozatot, amelyben egy amerikai család vicces, szórakoztató, furcsa, viszont néhol meghökkentő s ijesztő mindennapjait mutatja be. A család élén egy alkoholista férfi áll, aki bohém életmódot él és mindig valahol máshol köt ki részegen. Az öt gyermeke saját útjukat járják, dolgoznak, és persze feszegetik a törvény határait. De minden epizód és évad végén a rengeteg rossz után (mert ezernyi történik velük), mindig, de mindig valamilyen módon összetartanak, és együtt próbálják megoldani a néhányszor nem mindennapi ügyes-bajos dolgaikat.

Az embert, születésétől fogva, a gond elsodorja ismeretlen és kietlen utakra, ahol a nehézségek körös-körül lengik őt. Ott, az ember természetétől fogva a bajban elveszettként érzi magát, kétségbeesetten s gyorsan próbálja megoldani azt, legyen az szó pénzügyi, lelki vagy egyéb más problémákról. Leginkább a makacs, konok emberek azok, akik egyedül és hajthatatlanul mennek előre a rossz felé, s ritkán találnak a jó útra, mert szentül hiszik, hogy az ember csak magára számíthat az élete végéig.

Azok az emberek, akik legrosszabb pillanataikban a legközelebb állóktól, azoktól kérnek segítséget, akiknek tényleg számít a bajba jutott ember sorsa, nem talál süket fülekre vagy szívtelenekre. Hiszen együttes erővel a kiszámíthatatlan, homályos jövő már nem tűnik borzasztónak, annak ellenére, hogy a jelenben a baklövéseket egymásra hátára pakoljuk. Túl lehet lépni minden, ha nyitott az ember, még akkor is, ha minden elvész. Remélheti, hogy jóra fordul minden, még a legsötétebb percekben is.

Isteni akarat, vagy sajátos emberi ösztön, de az emberi lény elesik, feláll, újból elesik, de mégis feláll, addig, ameddig a két lába betonerősen meg nem áll a földön. Gyászban, betegségben, tragédiákban és rengeteg minden másban. Mert tudja, hogy jobb lesz. Mindig jobb lesz, másképp nincs az az életnek nevezett misztikus, tudományos és felfoghatatlan dolog, ami tökéletesen hasonlít egy tv sorozatra.

Elmentél

És itt hagytál. Lehetetlen elhinni. Ez nem történhetett meg. Ez csak egy illúzió, mely kegyetlenül átver, és nem hagy nyugodni. Lelked tüze még mindig ég, nem hunyt ki, hanem tovább pislákol még.

Mert te még mindig ott fekszel a nagyszobában a még jobb időket is megélt kihúzható fotelben, amikor pedig benyitok hozzád  felriadsz mély álmodból s rám nézel azokkal a nagy gesztenyebarna szemeiddel, amelyeket tőled örököltem. Köszönsz egy lágy szerbusszal, és mint mindig, most is megkérded, hogy felkeltem-e. Én odamegyek hozzád, előbb megsimogatom, majd megpuszilom csontos homlokodat, és nyújtom az arcomat, hogy félig bénult ajkaiddal egy ügyetlen, de annál inkább szeretetteljes puszit adj az arcomra nekem is.

Nem. Ez már nem fog megtörténni. Soha többé. Már nem tudom átölelni sovány, félig lebénult testedet, miközben te ülsz és várod, hogy anyu ebédet hozzon neked. Már nem fogsz mosolyogni és vidáman kacagni rám, amikor tréfálkozva beszélek hozzád valamiről. Már nem fogod anyut se idegesíteni a makacsságoddal, amikor kéri, hogy egyél vagy vizet igyál, már nem fogod konokul s akaratosan visszautasítani. Nem fogod már többet nézni az idegesítő spanyol szappanoperákat, amiket annyira élveztél nézni (még ha nem is értetted), amelyeknek nézését a lányaid, de az unokáid is átörököltek tőled. Most már soha nem fogom tudni megkérdezni tőled, hogy mi a véleményed egy ruhadarabról, pedig te mindegyikre azt mondtad, hogy szép s mennyire jól áll rajtam, azzal a mindentudó, hozzáértő bársonyos hangoddal. Nem fogsz többet meghallgatni engem, amikor az ágyad fölé hajolva arról mesélek, hogy hogyan is fedezem fel ezt az ágas-bogas, körülményes, de annál nagyszerűbb utat, amit életnek hívunk.

Jó pár éve kitörlődött emlékezetemből, hogy milyen is voltál annak idején, immár 8 éve, amikor még többé-kevésbé egészségesen, de járni tudtál. Arra emlékszem, hogy mindig makulátlan és rég elmúlt divatnak szoknyáját hordtad még idős korodban is. Vékony szálú őszhajadat homlokodon és hátul a nyakadnál legalább harmincéves fekete hajcsatjaiddal enyhén bekunkorítottad ‘50-es évek stílusú frizurába, amivel mindig is nőies s elegáns voltál. Rendmániásként, még utolsó heteidben se hagytad, hogy a zsebkendőd gyűrötten heverjen melletted.

S most itt vagyok. Tested fadobozba zárva, egy napsugár melengeti a keresztet. Amikor hétágra sütött a nap, a nagyszobába is bekúszott néhány fénycsóva, s mindig tréfálkozva azt mondtam, hogy süt a hasadra a nap. Te erre mindig jóízűen fölnevettél. Boldog voltam, amikor láttalak nevetni legrosszabb napjaidon is, amiből volt elég az utóbbi hetekben.

De elengedtem örökre gyenge, eres kezed. S én meg már nem tudok egyedül ülni a félelmetes sötétségben.