apu

kimondtam. évek óta egyszer sem jött ki a számon ez a szó. most mégis valahogy váratlanul kibukott. hiányzott. hiányzott az ereje, nagy és meleg ölelése. hiányzott a józansága, az, hogy bármiről normálisan el tudjunk beszélgetni anélkül, hogy veszekedésbe, majd végül ordításba forduljon az egész. hiányzott az, nem csak a felszines mindennapokról beszélünk. soha nem ismertem ki igazán. talán nem akarta, hogy megismerjük, inkább behúzodott a vackába. azt hiszem már soha nem is fogom megismerni...

visszatérnék a gyermekkoromban, amikor azért zárt ki minket ki a tömbházlakás hátsó udvarára, mert túl sok tévét néztünk. visszamennék azokra az estékre, amikor tízesekkel teli ellenőrzővel mentem hozzá, hogy írj alá. ha nyolcasnál kisebb jegy volt, bizony megdorgált. most visszanézve leginkább ezzel motivált, hogy a legjobbat hozzam ki magamból, annak ellenére, hogy esetlen vagyok végtelen sok dologban.

most én mondtam neki azt, hogy ne adja fel. ő meg nyugtatgatott engem, reményteljes hangja lassúbbá tette ideges szívverésemet. a gond az, hogy ez már egy bevett szokás volt. hiába nőttem fel és edződtem meg, még mindig naivan hiszek neki. most is elhittem nyugodt hangja hallatán, hogy minden rendben lesz.

de nem lesz. akármennyire is győzköd engem vagy eppen saját magát, feladja és el fogom veszíteni őt. örökre.

az erős és láthatóan kidönthetetlen oszlop kezd kibilleni. képtelen megtartani a rá nehezedő súlyt.

apu. szeretlek.