apu

kimondtam. évek óta egyszer sem jött ki a számon ez a szó. most mégis valahogy váratlanul kibukott. hiányzott. hiányzott az ereje, nagy és meleg ölelése. hiányzott a józansága, az, hogy bármiről normálisan el tudjunk beszélgetni anélkül, hogy veszekedésbe, majd végül ordításba forduljon az egész. hiányzott az, nem csak a felszines mindennapokról beszélünk. soha nem ismertem ki igazán. talán nem akarta, hogy megismerjük, inkább behúzodott a vackába. azt hiszem már soha nem is fogom megismerni...

visszatérnék a gyermekkoromban, amikor azért zárt ki minket ki a tömbházlakás hátsó udvarára, mert túl sok tévét néztünk. visszamennék azokra az estékre, amikor tízesekkel teli ellenőrzővel mentem hozzá, hogy írj alá. ha nyolcasnál kisebb jegy volt, bizony megdorgált. most visszanézve leginkább ezzel motivált, hogy a legjobbat hozzam ki magamból, annak ellenére, hogy esetlen vagyok végtelen sok dologban.

most én mondtam neki azt, hogy ne adja fel. ő meg nyugtatgatott engem, reményteljes hangja lassúbbá tette ideges szívverésemet. a gond az, hogy ez már egy bevett szokás volt. hiába nőttem fel és edződtem meg, még mindig naivan hiszek neki. most is elhittem nyugodt hangja hallatán, hogy minden rendben lesz.

de nem lesz. akármennyire is győzköd engem vagy eppen saját magát, feladja és el fogom veszíteni őt. örökre.

az erős és láthatóan kidönthetetlen oszlop kezd kibilleni. képtelen megtartani a rá nehezedő súlyt.

apu. szeretlek.

2017: én erre már nem tudok megfelelő melléknevet találni rá

és hát ismét jöjjön az év végi önsajnáltató, összegző és kissé jobb belátásra bíró kis szövegem. most is idejében neki kellett kezdenem ennek a szöveg megírásának, ugyanis van mit írnom. bőven. valahogy nem érzem annyira nyomorúságosnak és szomorú, mint tavaly ilyenkor. túl sok mindent éltem át ebben az évben, így nem tudom hagyni és nem tudom megengedni magamnak azt, hogy december 31-e csak úgy lesújtson. valamennyire kipihentem az utóbbi 3 hónap fáradalmait, úgy hogy valamennyire józanul tudom értékelni ezt az évet. jelenleg is a kényelmes melegségben vagyok, de talán nem is bánom. lesz idő, amikor szeretnék így ünnepelni, de nem lesz kikkel.

rengeteg veszteség ért és egy csomó jót kaptam az évtől. felettébb eseménydús volt, de nem bántam meg, hogy kevés pillanatom volt a nyugalom kiélvezéséhez.

23 óra 45 perc
nem tudom, hogy ezentúl a többi január milyen nagy csapással fog jönni, de ez év januárjában elvesztettem egy olyan valakit, aki sokat jelentett nekem. egy olyasvalakit, akitől rengeteg jó vagy éppen rossz tulajdonságát örököltem. mindig mellettünk volt, utolsó 8 évét már szenvedésben élte le. őszintén megmondom, hogy egyrészt örülök, hogy nincs már itt. nem szenved, és mi sem szenvedünk miatta. másrészt fáj. mert a halálával elkezdődött az emberi életének az a fejezete, amikor az ember tudatában lévén (vagyis nem kisgyermek) egyenként veszti el a szeretteit. ettől féltem a legjobban. de bekövetkezett.

mint ahogy az is, hogy ebben a hónapban, valami emberfeletti üzemmódba kapcsolva, 7 nap alatt 5 vizsgát tettem le. enyhén korlátolt agyi képességeimhez (nehezebben fogom fel néha a dolgokat, na) képest csúcsteljesítmény volt, s azt hiszem, hogy hátralevő életemben is ezzel fogok dicsekedni.

0 óra 29 perc
újév. 2018. annyi minden félelmetes és egyben gyönyörű dolog vár rám. úgy ahogy tavaly ilyenkor is. februárban álmaim teljesültek, hiszen eljutottam Budapestre. oda, ahova már legalább 11-es korom óta vágyok igazán. emlékszem, ahogy beértünk a Keleti pályaudvarra könnyek csípték a szememet. de nem tudtam sírni annyi csomag húzott le.

az azutáni 4-5 hónap eléggé összefolyik. tudom, hogy miket csináltam, tudom, hogy hol voltam, mit láttam, miket látogattam meg, hol sétáltam nagy vigyorral vagy nagy ámulással az arcomon. az első hetek természetesen kuszák voltak, hiszen nem tudtuk, hogy mi, merre, hol, hogyan, ki, mi, hova s miként. de aztán beleszoktunk. vásároltunk. rengeteget. órákra jártunk, ismerkedni próbálkoztunk, kisebb-nagyobb sikerrel. de nem voltunk egyedül, ott voltunk egymásnak. végre megcsodálhattam azokat az épületeket, amelyeket kicsi korom óta a tévében láttam. végre valahára csak magyar beszédet hallhattam, és nem kellett azon idegeskednem, hogy mit mondok, ha épp egy üzletbe lépek be. színesebbnél színesebb embereket láttam, boldogságos pillanatokkal gazdagodtam, de még Budapesten se hagyott el a bánat, oda is követett.

persze, hogy a fiúkkal is közeli "kapcsolatokba" kerültem. mindkettő jelentéktelen volt. csak egyvalakin járt folyton az eszem. 4 óra választott el, de hiába. már akkor kellett volna hagynom az egészet a jó büdös francba

de nem tettem.

0 óra 51 perc
bizony nagyon gyorsan teltek a hónapok, és én nem akartam emlékek nélkül maradni, így számtalan nap csak sétáltam/sétáltunk a városban. persze, az igazi énem jó pár nap szünetet akart, így azért a szobában is eleget kuksoltam. de mégis. egy magyarországi, méghozzá egy budapesti kollégiumban kuksoltam! nem máshol, úgy hogy ennek is örülök. volt néhány feledhetetlen estém/éjszakám is, jó pár koncertre eljutottam.

a márciust gyorsan követte az április, amikor hazajöhettem egy hétre. meglepően nagy honvágyam volt, azonban nem tartott sokat itthon ez se, mivel alig vártam, hogy visszatérjek. elérkezett a május és én már bepánikoltam. rendesen. számtalan látnivaló volt még hátra, és próbáltam mindenhova eljutni, nem sikerült. de annyira nem is baj, úgyis visszatérek én még oda!

1 óra 5 perc
már nálatok is 2018. az jutott eszembe ma, hogy te több mint valószínű, hogy megkaptad kedvesedtől  az éjféli csókot. de az is lehet, hogy csak pár neked fontos emberrel köszöntötted az új évet. remélem jól vagy.

de visszatérve Budapestre... hajóztam, futottam, koli-buliztam, olvastam, még többet vásároltam, kacagtam, ámultam. boldog voltam. s sajnos a júniust már nem élvezhettük ki. vizsgák nem voltak, de a pénz is elfogyott. nem bánom, hogy elköltöttem, mert leginkább olyan dolgokat vásároltam, amiket itthon nem kapok meg vagy már régóta szerettem volna valamit megkaparintani. jó volt az így is.

1 óra 20 perc
június közepén hazaköltöztünk. fájt. még most is hiányzik és semmi se tudja helyettesíteni az ottani létet. júniusban még 1-2 hetet pihentem, aztán jött a 3 havi munka. túl sokat nem akarok beszélni róla. kibírhatatlan, fárasztó, roncsoló volt. semmi jó nem származott belőle azon kívül, hogy pénzt kaptam és valamennyire visszanyertem a román tudásomat, amit Pesten jól elfelejtettem a francba. ugyanakkor sokadjára láttam azt az erős oszlopot vérben fetrengeni, aki egykor a mindenemet jelentette.

az október nagy becsapódással kezdődött. harmadéves lettem. 2018-ban végzek. államvizsga. ááá. megint máshova kellett költöznöm, megint új embereket kellett megismerjek. de legalább ketten szívunk egy levegőt, és nem öten. már nyáron rágörcsöltem mindenre, s októberben csak folytattam. hm. mondjuk ez a lelkesedés alább hagyott kissé, de új erővel fogom folytatni. az egyetemi teljesítményen leginkább jónak mondható, lehetne rosszabb is.

novemberben még egy arculcsapás ért. az erős oszlopot újra elhagyta az ereje, de most már minden komolyabb szempontból. amikor meglátogattam a fehér falak és fertőtlenítő szagok közt, ígért szépet s jót, hogy vigyázni fog, mindent elhagy. azt hiszem, készülhetek arra, hogy 3-4 évnél többet nem fogja bírni... a pénzügyi helyet felborult teljesen. magamra maradtam azzal is. nem mintha eddig is nem az én pénzemből éltem volna. elakartam kerülni azt, hogy dolgozzak egyetem közben, de nem. én pont harmadévben kellett elvállaljak egy munkát, hogy tudjak valamit félretenni jövőre.

a december természetesen az ünnepléssel volt tele. 6-a, ugye 24-e, és a tegnap meg a ma. szülinapomkor boldog voltam. nem lopták el a telefonom. de te egy szót sem írtál. még mindig fáj. és nem tudom, hogy ki fogom-e bírni, hogy neked írjak majd 13-án, amikor biztosan lesz egy fontos valaki, aki téged felköszönt. de! hála az égnek végre megkaparinthattam egy telefont. nagyon-nagyon szeretem. s talán még az is jó volt, amikor más karjaiban voltam egy este erejéig. egy kicsit elfelejtettelek. csak sajnos nem tudtál teljesen eltűnni, innen a mélységből.

1 óra 30
azt hiszem, hogy most az egyszer annyira nem lesz hosszú e kis beszámoló. valahogy úgy állok ezelőtt az év előtt, hogy nagyra tágult szemekkel csak bámulok és ámulok. felfogom a dolgokat, tudom, hogy részt vettem bennük, de annyira távolinak és kicsinynek tűnik minden, hogy már csak állok, nézek és várok.

jobbat, többet, kevesebbet, boldogabbat, kalandot, más várost, más valakit, egészséget, örömöt, nagy tudást, csodálkozást.

visszagondolva, csak örülni tudok, hogy többet figyeltem magamra. nem engedtem annyit, amennyit szoktam. erősebb voltam, önállóbb. ennek a dupláját akarom ebben az évben. elvégezni az egyetemet, jó átlaggal leállamvizsgázni, bejutni valamelyik általam kinézett mesterképzésre innen távol. egyedül akarok lenni. na nem szó szerint, mert még több új emberrel akarok megismerkedni, de azon kívül senki mást nem akarok.

csak épülni, lefogyni, tánciskolába járni, dolgozni, ha lehetőleg a szakmában. ezek tökéletesen elérnék a boldogságom legmagasabb mércéjét. előbb én akarok lenni. utána talán több is lehet, talán más ellenkező nemű emberrel is megtudnám osztani az életemet. de én jelenleg mindennél fontosabb vagyok.

2 óra
de attól még mindig szeretlek. úgy, ahogy senki mást.

boldog új évet, te nagyvilág!

Piros, a felnövés jelszava

Körülbelül óvódás koromban kaptam rá erre a színre. Azt hiszem ahelyett, hogy rózsaszínű ruhákkal aggattak volna fel, kihisztiztem, hogy piros blúzom, ami persze lehetett mintás, különböző virágokkal, vagy színes pillangókkal és piros nadrágom legyen. Nem beszélve arról, hogy a kedvenc tárgyaim is ebben a színben tündököltek polcaimon, asztalomon és fiókjaimban. Ceruzatartó, füzetek, dísztárgyak s csecsebecsék. A legtöbbje mind piros volt, s ebből pár dolog még a mai napig is megvan. Ezeken kívül anyukám előszeretettel vásárolta a piros műanyag tányérokat vagy tálakat, amivel mintha biztatott volna e szín szeretésében. Ezekből a tányérokból én szíves-örömest lakmároztam. Ha jól belegondolok a mai napig olyan evőeszközökkel eszem otthon, aminek a nyele megkopott piros, a sok használattól. Emellett a karácsonyfánk legalább tíz éve piros színben fénylik teljes egészében. Tesóm kezét nem egyszer kellett leüssem akkor, amikor egy ósdi és mindenféle színben pompázó díszt fel akart tenni.

 Igazából nem élünk mi egy teljesen piros színű lakásban. Nem pirosak a bútoraink, sem a falaink (habár kiskoromban szerettem volna piros falakat). Nem is akarok mindenhol pirosat látni, akárhova néznék és fordulnék. Csak néhány apró, hangulatkeltő dolgot. Meg egy nagy s szép piros kanapét a jövendőbeli lakásom nappalijának közepébe.

           

E vidám, erőteljes és boldog szín ellenére bizony még 5-8-os koromban is piros blúzzal, piros nadrággal, később piros kiegészítőkkel és esetleg piros fehérneműben járkáltam. Több mint valószínű, hogy én voltam az osztály (fekete báránya helyett) piros báránya. Ahogy cseperedtem nekem a piros szín ugyebár a szerelmet, a szívecskéket, és minden egyéb más csillogó-villogó dolgokat is jelentette. Álmodozó és örökké romantikus voltam és vagyok, a romantikus könyveket is egy időben konkrétan faltam. Persze nem a legnyálasabbat. Azt már én se bírtam volna elviselni.

Később a gimnáziumban sem tudtam nagyon leszokni erről a színről. Pedig tényleg próbáltam, mert korábban osztálytársam megbántott azzal, hogy azt kérdezte, miért nem tudok például feketébe öltözni. Nem tudtam mit mondhatnék erre akkor nyomban, de sírva mentem haza és anyukámnak megmondtam, hogy én többet piros színbe nem öltözöm.

Idős és szeretett földrajz tanárom egyik órán, még 9-12-ben, miközben egy felmérő jegyét íratta be, megkérdezte tőlem, miért öltözök olyan nagyon sokszor pirosba. Nem igazán tudtam, mit válaszolhatnék, hiszen soha nem tettem fel magamban ezt a kérdést, soha nem gondolkodtam el rajta. Végül válaszolt helyettem is a tanár úr: a piros egy olyan szenvedélyes szín, amivel az emberek figyelmét fel lehet kelteni és a középpontban kerülni. Nem reagáltam semmit sem erre, nem tudtam mit gondoljak épp akkor.

            

Aztán később végül csak felvetődött a téma bennem. Soha nem szerettem a középpontban lenni, szégyenlős voltam világéletemben. Folyton a könyvek mögé bújtam, csendes voltam s csak néhány emberrel barátkoztam. Viszont mindig volt bennem egy kicsi szikra, ami arra késztetett, hogy álljak ki, hogy mondjam, hogy meséljek, még akkor is, ha teljesen összefüggéstelenül, értelmetlenül mondom el azt a valamit. Ez a kis szikra utolsó sulis évben lánggá erősödött, és az egyetem elkezdése óta is ég.

           

Már alig van piros ruhám, blúzom, nadrágom. Valahol útközben, az éretté válás hosszú útján elhagytam őket. Ha van is, akkor leginkább több árnyalattal sötétebb, esetleg bordó színű s csak néhány darab. A régi piros ruháim, akár kinőtt, akár nem, már rég a rokonok szekrényeiben foglalnak helyet. Nem is hiányoznak már annyira. Azokat az időket juttatják az eszembe, amikor hallgattam és nem mertem semmit se tenni, hanem inkább elbújtam.

            

Visszanézve, nem tudom, hogy az itt felállított teóriámnak jelenleg mennyi valóságalapja van, de érzem, hogy egy olyan nagy butaság csak nem lehet. Azért lassan, 21 évesen már itt van az idő a továbblépésre és a felnövésre. 

most már tényleg nem

Egy városszéli étteremben vagyok. Eszem. Vagyis inkább harcolok az étellel. Annyira nem finom. Olcsónak tűnt és tartalmasnak, nem akartam sokat költeni. Két bazinagy szelet kenyér között egy nagy szelet rántott hús. Inycsiklandóan hangzik, mi? Pedig gusztustalanul zsíros és undorító... Hányingerem van. Remélem a gyomromba marad a kaja.

A tévéből valami szar zene megy. Tuc-tuc zenének álcázott román mutatós zene vagyis manele. Aztán jön az elengedhetetlen Despacito. Adjon valaki ilyenkor igazságot és türelmet! Az asztal az előző étkezéstől még morzsás maradt. Az étterem másik végén a műkarácsonyfa színesen és ékesen virít. Kellemes a hangulat... 

Aztán még egy kis erő sem hiányozna. Ahhoz erő, hogy még várjak egy háromnegyed órát, amíg a busz megérkezik. Még egy ennyit, míg beérek a városba. Még 10 perc ameddig haza sétálok a megállótól. 5-re hazaérek. 

Le kellene fogyjak. Amikor az autó vagy a busz a hepe-hupás utakon megrázkódik azzal együtt a hasam és a combjaim is megrázkódnak. A ruhák nem férnek fel. De nehéz. Vagy túl fáradt vagyok, vagy nincs idő vagy lusta vagyok a mozgáshoz vagy nincs pénzem. Igazságtalan. 

Mint ahogy az is, hogy képtelen vagyok normális felnőttként viselkedni. Részegen szerelmet vallok egy olyan valakinek, aki hónapok óta rám se hederít és még másba is szerelmes lesz. Miért, ó, Istenem miért??? Miért nem tudom elengedni a francba, hogy az emléke (mert már csak az maradt) ne keserítse meg az életem. Annyira nyomorúságos az egész helyzet. Nevetséges. 

És már elegem van. Hagyjon békén mindenki. Legalábbis a fiúk. Kapnak nálam jobbat is, ne kelljen már szomorítsam az életüket... Nem éri meg.

Az út szélén állok. Várom a buszt. Fázom. Fáradt vagyok. Mindenhogy. Csak egy meleg ölelésre lenne szükségem. Anyutól, tesómtól, barátnőimtől. S talán még attól a fiútól is, akit november végén kihasználtam, csak azért, hogy a testi szükségleteimet minimálisan kielégítsem. De tőled nem. Már nem. Most már tényleg nem. 

a szerelem úgyis csak szétszed

mindjárt éjfél
az ágyon ülök
és csak a hideg ráz.
nem gondoltam volna, hogy eljöhet ez a pillanat.
de ez az egész év erről szólt:
azokról a nemvárt pillanatokról,
amelyek mégis eljöttek.

elvesztettem valakit,
álmaim városában éltem fél évet,
életem legerősebb oszlopa kezd kibillenni helyéről
addig, ameddig őt is elvesztem.
és maradtál te.
pontosabban már rég nem maradtál
inkább a remény.

szülinapos voltam nemrég,
egy szót nem írtál.
szerelmes vagy.
másba.
én meg beléd.
még mindig.

cirkuszi bolondossággal szerettem beléd
már alapból véve magam is cirkuszi bolond vagyok
álomvilágban éltem, de még mindig ott élek.
de inkább szabadon.
egyedül
oly' mesés és boldogságos tud lenni az egyedüllét!
minek szerelem?
harmadjára már nem fogom elkövetni ugyanazt a hibát.

magamat fogom szeretni.
csiszolni, fejleszteni.
utazni, elköltözni,
máshol élni.

örökre. örökre. örökre.

SZABADON.

és talán

a súlytalanság álomvilágában örökké tengődni.

Washed Out - Weightless (Így akarom magam érezni)

Close your eyes, you're weightless now
Floating safe and you'll be gone
Define of though, keep rising up
He'll raise you to the stars
You've waited all of your life to leave it all behind

Rise up, forget about yourself forever
Float up, forget about the pain, leave it all and start again

Hold your gun, you've made it out
You're safe from all the low
And over trust he needs it back
I'm far alone and done
You've waited all of your life to leave it all behind

Rise up, forget about yourself forever
Float up, forget about the pain, leave it all and start again

Sötét