Kisbagoly

"Lost and afraid
Young and innocent but getting older
I don't wanna be alone
I don't wanna be alone."

De mégis az vagyok. S akármennyire is akarom, nem tudok rajta változtatni. Vagy túl rámenős vagyok vagy túl félénk. Vagy egyik se vagy mindkettő. Egy biztos: valami miatt soha nem vagyok elég. Akárhogyan is önmagamat adom, valahogy nem tűnök egy hímnemű személynek sem érdekesnek. Elfelejtenek. Mindig elfelejtik a szürke kis egeret. Egyeseknek egy ideig jó vagyok, mert meghallgatom a bajaikat, elbeszélgetek velük, aztán utána semmi. Ez ugye mind olyanokkal történt, akik nekem tetszettek. Volt már úgy, hogy én is tetszettem valakinek, de egyszerűen nem éreztem azt, hogy egy hullámhosszon vagyok vele. Így én voltam a beszélgetés abbahagyásának a kezdeményezője. Úgy hogy mindig, de mindig elcsesztem,

Viszont most éppen nem is ez a baj.

Mint ahogy a legtöbbször, most is hiú ábrándokba vetettem magam. Csak becsukom a szemem és árad, mint a folyó, csak az alvás állítja meg. S ezek az ábrándok/fantáziálások egy olyasvalakivel történtek, akinek az arcát nem láttam soha az életben, azonban a lelkéről sokkal többet tudok. Abszolút mindent megtudtam beszélni vele. Majdnem mindenhez ért, és így még könnyen tanulni is tudtam tanulni tőle, ha nem lenne olyan szerencsétlen, feledékeny agyam. De ezt a feledékenységet is megértette. Több önbizalma van, mint nekem. Sportol, és még hogyha egy része a sötétséghez tartozik, életvidám srác. Könyvek és filmek/sorozatok iránti szeretete mind megvan, de a kockulás mellett szereti kint tölteni az időt a szabadban.  Okos, tehetséges, az állatorvosi egyetemre készül, mivel imádja az állatokat. S előszeretettel mutatta nekem az édes macskáit, akiket mindig dögnek nevezett, pedig érződött az írásából, hogy nélkülük minden más lenne. A húga a mindene, úgy védi mind a medveanya a kis bocsait. Csodálatra méltó.

Igazából nem is tudom hogy tudtuk ennyire jól megismerni egymást. Legalábbis azt a részét, amit mutatott. Sok mindent elmondtam neki, sokszor előbb tudott meg egy dolgot mint bárki más a közelemből. Mondhatni minden érzésemről beszéltem neki, arról is, hogy jelenleg mik azok a dolgok, amelyek folyamatosan mérgeznek. Érezte az önbizalomhiányomat. Bátorított, segített és mindig rendes volt velem. Kicsit ittasan nem volt szerencsés beszélni, mert ő olyasmit írt, amitől én ellágyultam és azt hittem, hogy én vagyok a legszerencsésebb. Én meg olyat írtam, ami több mint valószínű, hogy megijesztette vagy legalábbis magában le hülye-libázott, mert olyan gyerekesen és naivan gondolkodom és érzek, főleg úgy, hogy semmi esély a találkozásra. Meg nem vagyok neki való. Ezt ő nem tudná meghatározni, és én még úgyse. De igazából mindegy. Istenem, mennyit mondtam és írtam le ezt a szót azóta...

Persze, ahogy minden jónak van egy befejeződése, ennek az is lett. Sírtam. Dühös voltam. Azt írtam neki, hogy elkezdtem kötődni hozzá, és hogy be kellene fejeznünk a beszélgetést. Azt már nem mondtam el, hogy közel álltam ahhoz, hogy belé essek. Elborzadt volna biztosan. Igent mondott a kérésemre. Semmi gond vagy neheztelés nélkül. Ez fájt és még mindig fáj a legjobban. Nem jelentettem semmit neki, csak egy egyszerű internet-barátot, akivel bármikor megtud beszélni bármit. Még azt is hozzátette, hogy furcsállja ami történt, mivel nem küldött magáról képet, mert azt gondolta, hogyha látom az arcát, jobban elkezdek hozzá kötődni érzelmileg. És elcseszettül gondolkozott. Kurvára elcseszettül. Ha nem is tisztán, de láttam róla képet. Annyi elég is volt. Viszont én már azelőtt kezdtem kedvelni.

De amint már írtam, ez már nagyon mindegy.

Hiszen én képzeltem bele túl sokat, én kezdtem el többet érezni a kelleténél, én vagyok az a hülye szeretetéhes, aki annyit reménykedik, hogy legalább egyszer lesz egy kapcsolata valakivel, aki egy kicsit is szereti őt és elfogadja olyannak, amilyen. Én vagyok mindenért a felelős, ő semmiért sem.

Lassan már több mint egy hét telt el azóta, hogy egy szót sem írtunk egymásnak. Még mindig fáj. Nem is tudom hányszor álltam neki, hogy írjak valamit. Bármit, amivel semmisé tehetjük azt amit mondtam. Habár még mindig nem tudom, hogy jól tettem azt, hogy elmondtam neki mit is érzek valójában. Mindegy már.

Már csak ez marad:

Eljön az, hogy nem tudod mit csinálj,
Annyira elragad.
De felállsz és tovább lépsz
Így minden a múltban marad.